Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)

Szemle

Lukács László: Paládi-Kovács Attila: Népek, térségek, hagyományok

Még egy tanulmány erejéig időzik Paládi-Kovács Attila a számára kedves északi magyar népterületen: A Bükk-vidék népét, települési és építészeti hagyományait bemutató, leíró jellegű, gazdagon adatolt és illusztrált írásával.

Erdély és a Tartium néprajzi kutatásáról Paládi-Kovács Attila a múlt, a jelen és a jövő vonatkozásában írt. Felvázolta az erdélyi magyar néprajztudomány történetét, intézményeit, eredményeit, a jövő feladatait. A helyi kezdeményezéseken, kutatásokon kívül a magyarországi, Erdélyre vonatkozó kutatási eredményeket is számba vette. 1990 után több központúvá vált a romániai magyar néprajzi kutatás, a kutatási célok, az alkalmazott módszerek tekintetében is differenciálódott. Közben végbement egy fájdalmas nemzedékváltás. Eltávoztak azok az erdélyi kollégák, akiknek az 1970-es évektől a Kriterion Kiadónál megjelent könyveit vártuk, olvastuk. Ezek a művek adatgazdagságukkal, nemzeti kulturális örökségünk értékeinek közlésével óriási hatást gyakoroltak ránk, magyarországi etnográfusokra.

Paládi-Kovács Attilának megadatott, hogy több alkalommal is gyűjtőutat tegyen a Bánságban, ahonnan tarisznyájában mindig gazdag anyaggal tért haza. Kötetét záró tanulmányai bánsági kutatási eredményeiből születtek. Egy Karas menti magyar falu, Udvarszállás (Krassó-Szörény m.) külső kapcsolatrendszerét elemző tanulmányából kiderül, Dél-Bánát többnemzetiségű vidékén e falu népe több mint másfél évszázadon át megőrizte magyar jellegét, nyelvét és régi szokásait, sőt az itteni cseh és német családokat is beolvasztotta. A kötet valamennyi tanulmányának végén megállapíthatjuk, hogy Paládi-Kovács Attila mestere az összefoglalásnak. Adatgazdag, sokoldalú elemzései után minden esetben gondos összefoglalásai hívják fel olvasói figyelmét mondanivalójának lényegére. így történt a kötetét záró: Tájépítés és nemzetiség a Dél-Bánságban (1880-1914) című tanulmánya esetében is: „Dél-Bánság a török hódoltságot követően elvadult természeti táj képét mutatta. Az elsivatagosodott Delibláti-homokpussja, a malária melegágyának simító mocsarak félelmetes hírnek voltak a 18-19. században. .. Ilyenformán a futó homok megkötése, a mocsarak lecsápolás a, a folyók szabályozása a közvetlen gazdasági hasznon túlmenően közegészségügyi, idegenforgalmi és más haszonnal is járt. Voltaképpen ezekkel a hatalmas tájépítő munkálatokkal vált lakhatóvá a Bánság déli rész s vált élhetővé a 19-20. századi emberek számára. A kultúrtáj építésének közel 300 éves folyamatában a dualizmus korának, az egymást követő magyar kormányoknak, az államigazgatásnak, a kincstárnak és a helyi igazgatásnak kiemelkedő szerepe volt. Ebben a tartós tájalakító tevékenységben a politikai központok, így a bécsi udvar, majd a magyar országgyűlés és a kormány tűzték ki a célokat, alkották a törvényeket és a rendeleteket, teremtették elő a pénzügyifedezet legnagyobb részét. A végrehajtásban a helyi igazgatás a különböző társulatok, gazdasági egyesületek, földbirtokosok szerepe volt meghatározó, s a felkészült földmérők, vízépítő mérnökök, erdőmérnökök, tudósok szerepe is kiemelkedő. Végül, de nem utolsósorban a töltéseket építő kubikosok, a futóhomokot megkötő erdőmunkások, szőlőtelepítő bérlők, a gazdasági menekültként a Dél-Bánságba érkező kétkezi magyar emberek százairól is szólnunk kell. Érdemes számon tartanunk, hogy a magyarok zpme viszonylag későn, 1880-1910 között, de a legnehezebb munkák elvégzésére ment az Al-Duna mellékére, s velük emelkedett 82,3%-kal a dél-bánsági magyarok lélekszáma. ” (306—307. old.)

488