Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Szemle
Kisbán Eszter: Lukács László: Objekte, Lebensformen, Yolksbräuche. Thematische volkskundliche Abhandlungen gos vásárain nem is a gabona, hanem a katonaság számára is keresett ló volt a legnevezetesebb áru, míg a nagy búzavásár Veszprémben volt, főként Somogyból és a Mezőföldből odaszállított gabonával. Az elválaszt-e vagy összeköt a „nagy folyó” kérdéshez a Felföld és a faúsztató Vág folyó hátterével Komárom áruforgalmi központnak Fejér megyére is kiható kisugárzását mutatja kézzel foghatóan „komáromi” láda jelenléte. Távolsági kereskedelemben pedig a badacsonyi borvidék terméséből a nyugati országhatáron túlra is szállítottak, köztük Stájeroszágba, visszaúton az onnan fát hozó felsőőriek. A megyének a török hódoltság lakosságpusztítása utáni újranépesedéséről, majd a térségen belül és a nagytájak közt azután szerveződött vándormunkáról, idénymunkáról és munkásokról sok helyen, sokféle összefüggésben olvasni a kötetben, köztük a Felvidékről betelepített szlovákokról, onnan és német nyelvű országokból érkezett német kézművesekről és földművesekről csakúgy, mint a Mezőföld uradalmaiban alkalmazott mezőkövesdi és más idénymunkásokról. Ezen a tájon még a templomok is „vándoroltak”: a későbben Martonvásáron élő Brunswick család Pozsonyban őrzött levéltári hagyatékában 1732-ből való irat rögzíti kihallgatásokból azt az „esetet”, mi szerint egy bő emberöltővel korábban egy Vág menti falu temploma vándorolt el Fejér megyén át Ráckevére, és amely mondának más változatai is ismertek a térségből későbbi előadásban. Önálló írások és összekapcsolódó megjegyzések egyaránt foglalkoznak települések társadalmával és gazdaságával, az építkezéssel, öltözettel és táplálkozáskultúrával. Megjelennek a megyeszékhely város, a Vértesalja vidék falvai, a déli Mezőföld uradalmi majorjai, késői paraszttanyái. Ez utóbbi vidék és a Dél-Tiszántúl azok a kitűnő, és a nagy 19. századi konjunktúra idején monokultúrás búzatermelő vidékek az országban, ahol a szemnyerés akkori leggazdaságosabb módja, a lovas szekérrel való gabonanyomtatás volt szokásos. Az író Táncsics Mihály apja szomszédos megyéből járt ide erre a munkára, magával hozva kis legényke fiát lóhajtónak, aki pár marék búzaszemet zsebre vágva szalonnára, kenyérre cserélte azt. A néhány mezőföldi falu kisgazdaságaiban előkerült ún. kukoricamorzsoló gyalu nyomában az eszköztelen kézi morzsolásnál hatékonyabb szerszám hazai használatát tekinti át. Székesfehérvár Palotaváros városrésze a Várpalotára kivezető út mentén fekvő előváros, egykori városkapu utolsó darabja viszont csak a budai út kijáratánál maradt fenn a 19. század második feléig. Falukapu esedeges emléke csak egyeden bizonytalan hátterű modern szépirodalmi említésben fordul elő a megyében, tudjuk meg, amikor a szerző a dunántúli eseteket veszi számba történeti, nyelvtörténeti és nyelvjárásai adatokból, és egy véleden moldvai találkozást is megemlítve. Megismerjük a fehérvári vásárteret, remek fotókkal évtizedről évtizedre a belvárosi piactér árusait, a város ellátására zöldségtermesztésre specializálódott falvakat és három olyat is, ahonnan kereskedők száz körük vagonnyi káposztát szálktottak el egyenkét évente. A termelői piac máig kedvelt különlegessége a bebugyolálva melegen tartott friss sült Hbafertály, amit otthoni fogyasztásra visz haza a vevő. A kötetben felvonul sokféle kézműves, köztük a belvárosi „kékbeliek” és emeletes lakóházaik a földszinti boltokkal, műhelyekkel. Megismerjük a német és magyar nyelvhasználat alakulását, 1885-ből a város kérelme folytán utolsó „német mise” esetét. A városi, falusi, a Sárvíz és annak „malomcsatornáján” őrlő malmokat, és a dunai hajómalmokban őrletőket is. Az előváros bontásakor, a lakótelep építését megelőzve, a Rácváros utcaképnek az ortodox templom környéki részletét megőrizve a múzeum 1980-as években berendezésével együtt átvehetett egy szerb földműves lakóházat. Lukács László részt vett a Dunántúl legfontosabb közelmúltbéli közös szakmai programja, a Káli-medence komplex néprajzi kutatásában. Innen indult, de határain túlnyúlik a kisnemesi falvakból terjedő, íves tornáccal épült lakóházak, valamint a meglepetésre a 20. század elején még nagy számban funkcionáló kéménytelen „füstös konyhák” bemutatása. A szokás és hitvilág kapcsán olvasni még Fehérvár templomairól, köztük a Felsővárosban egy 18. századi pestis kapcsán emelt Szent Sebestyén templomról, aki a juhászok patrónusa lett. Együtt látogatták meg, amikor háromnapos évi találkozójukra közel s távolból összegyűltek a városban. Szent Vendel, akit általában juhokkal ábrázolnak, és akinek a tiszteletét Padányi Bíró Márton, Veszprém ellenreformátor barokk püspöke szorgalmazta, képoszlopot kapott a Mórra vezető úton. Szent Donát a szőlőt védte az Öreghegyen villám és jégveréstől, kápolnáját nemrég építették újjá. Eddig nem említett decemberi szokások a Luca napi alakoskodás, s vele szemben a nagyon új adventi koszorú. Utóbbi protestáns észak-német területről indult, Flamburg (1833) kezdeményezésével. Lukács tanulmánya az első, amely magyarországi megjelenését és terjedését részletesen nyomon követi. A záró tanulmány a harangszóba belehallott, szavakba öntött szövegekről szól, a megyén kívül is számos hazai megfigyelési pontról. Nagyon sokféle mondanivalóról olvasunk. Öltözetbeli társadalmi rétegződésről például a nagyharang mély hangján: „Úri bunda, úri bunda”, s felelt a kicsi csilingelve „E-^üst-gomb-bal, e-^üstgomb-bal” (Herman Ottó 1891). A fazekasfalu Korondon pedig „Nincsen búsya, nincsen bú%a”, s a válasz „Vagyonfa^e'k, adnak a^ért!” Témáival, széles látószögével, időbeli érzékenységével, korábbi munkák tudatos továbbvitelével, új jelenségek figyelembe vételével Lukács László válogatott kötete munkás alkotó évek tanúsága, a 20. századi magyar néprajztudomány egy széles vonulatának jeles tükörképe, „e-syüstgomb-bal, e-%üstgomb-bal”. 478