Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Tanulmányok/közlemények - Néprajz - Gelencsér József: Az ítéletvégrehajtó kötele (Jogszokás, néphit, praxis)
Gelencsér József: Az ítéletvégrehajtó kötele (Jogszokás, néphit, praxis) Összegzés A büntetés az emberi társadalommal egyidős. A közösségek megszerveződésétől kezdve egyrészt a kohézió, a belső rend fenntartása, másrészt a kívülről érkező sérelmek, a külső viszonyok rendezésére alkalmazták a büntetéseket, a sértő vagy veszélyeztető cselekmények következményeként. Idővel a közösségi illetve nemzetségi bíráskodást az állami váltotta fel. Az állammá szerveződött társadalom kialakította a maga igazságszolgáltatási rendszerét, benne a büntetéseket. A lehetséges büntetések arzenáljából kiválasztotta azokat, amelyeket alkalmazni kívánt. Hosszú századok során, szinte napjainkig öt csoportba voltak sorolhatók a szankciók: halálbüntetés, testfenyítés és -csonkítás, megszégyenítés, vagyonbüntetés és szabadságtól megfosztás. Koronként változott, hogy ezek közül melyik milyen súlyt kapott. A középkorban a rendes főbüntetés a halálbüntetés volt, melyet csak kiegészítettek a nyilvános végrehajtás testi büntetései, a verések, a csonkítások és a megbélyegzések.131 A polgári társadalom kialakulásával a halálbüntetés egyre inkább visszaszorult, végrehajtási módozatai szűkültek, belőlük a kegyeden elemek kikerültek. A polgári korban a szabadságvesztés vált elsődleges büntetési nemmé. A legnagyobb érték, az élet elleni szankciók, a legsúlyosabb büntetés, a halálos ítélet és annak végrehajtása azonban a legtöbb államban a legutóbbi időkig megmaradt. Az élet elvételének folyamata, mint büntetés köré pedig az alkotott jog és a szokásjog szabályain túl jogszokások, a jogi kultúrtörténet által számon tartott rituálék, eszközök és elemek, továbbá hiedelmek alakultak ki, éltek, kerültek alkalmazásra. A halálos ítélet végrehajtásának egyik, századokon át alkalmazott eszköze, az akasztáshoz használatos kötél pedig különösen alkalmas volt bizonyos hiedelmek, jogszokások létrehozására. Vele kapcsolatban külön is szükségesnek mutatkozott szólni alkalmazóiról, a hóhérokról. A hivatásos (részben az alkalmi) hóhérokat évszázadokon át a társadalom megvetése, a személyüktől elzárkózás kísérte. Ezért is alkottak egy szűkebb körű zárt világot. A velük szembeni viszolygás a legutóbbi időkig megmaradt. Még akkor is, ha jogaik korlátozása már régen megszűnt. A mesterségre mindig akadt vállalkozó. Az újkorban kiírt pályázatoknál meglepően nagy érdeklődés mutatkozott. Súlyos konfliktusok, ellentétek idején is mindig feltűntek az önként jelentkezők, akik kezükbe vették az akasztás kötelét, vállalkoztak a többség által megvetett, akár meg is szólt tevékenységre. Háborúk, forradalmak, megtorlások idején egyaránt, amikor az indulat, a gyűlölet, az agresszivitás, netán a haszonszerzés ösztöne a legmélyebbről tört fel. Mindezen személyek megítélése, a velük való kapcsolattartás normái a társadalom, azon belül egyes rétegek, csoportok jogi és erkölcsi tudatának részét képezték. Az akasztott ember kötelével kapcsolatos hiedelmekből jogszokások alakultak ki. A hiedelmek egyike az ilyetén eszköznek csodás erőt tulajdonított. Ezért jött létre a jogszokás: a dolog birtokába, sőt tulajdonába kerülés során folytatott gyakorlat. A szokásba bevont tárgy eredete szélesedő kört mutatott: lehetett a büntetésből felakasztott emberé, továbbá az öngyilkosnál illetve a gyilkosságnál használt eszközből egyaránt származhatott. Megszerzése történhetett jogszerűen, vétellel, ajándékként; és jogellenesen, így lopással vagy a bűncselekmény elkövetése kapcsán. A középkori gondolkodás szerint a büntetés — a bosszú, a megtorlás, az elrettentés mellett - az isteni rend helyreállítása érdekében, az isteni elvárásnak megfelelően történt. Ehhez képest a bakó háromszori sikertelen csapása vagy a kötél elszakadása felfogható a kegyelemre irányadó isteni szerencsének, sőt beavatkozásnak, akaratnak. Ezzel is összefüggésben alakulhatott ki a jogszokás: a kegyelemre, de legalább annak kérésére jogosulttá válás. Leginkább az elítélt és a végrehajtáson részt vevő nép gondolkodása, mondhatni jogtudata szerint. A földi bírák azonban mégsem alkalmazták, vagy nem következetesen alkalmazták ilyenkor a kegyelmezés jogszokását. A kötél kifejezéshez a hiedelmeken, jogszokásokon túl nyelvi, szaknyelvi, terminológiai jelenségek sora kapcsolódott. így indokolt volt ezek egy részének rövid bemutatása is. Egy visszaszorult, akár eltűnőnek nevezhető jelenségcsoportot, az akasztás végrehajtását, a hóhér kötelét a gyakorlat utolsó időszakában, interdiszciplinárisán lehetett vizsgálni, több tudományterület szemszögéből. Ilyen módon alkalmas példákat lehetett felmutatni a jogi kultúrtörténet és a népi jogélet egyes elemeinek, jelenségeinek összetett voltáról. 131 MEZEY 2010,10-21. 388
