Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)

Tanulmányok/közlemények - Történettudomány - Farkas Gábor: A zirci apátság előszállási uradalma. IV. rész: 1938 - 1945

Farkas Gábor (f): A zirci apátság előszállási uradalma. IV. rész: 1938-1945

az egyházi birtokokat teljes egészükben kishaszonbérletbe akarta juttatni. A tervezet indoklását hamisnak minősítette. Eszerint az egyházi és a hitbizományi ősi birtokok haszonélvezőinek kapcsolata a társadalommal lazább, mint a világi nagybirtokosoké. A miniszteri indoklás elismerte a két kötött birtokkategória nemzeti szerepét, de elébe helyezte a világi nagybirtokot, amely napi kapcsolatban állt a néppel. A kötött birtokok elsődleges igénybevételi terve a köztudatban évtizedek óta élt. Ez tükröződött vissza a törvényjavaslatnak ebben a részében. A felszólaló az egyházi nagybirtokosok és a tanító rendek nevében tiltakozott e nyilvánvaló falzum (tévedés) miatt. Kifejtette, hogy a püspöki karnak van kapcsolata a magyar föld legszegényebb rétegével, az agrárlakossággal. A tanító rendek tagjai 70%-ban falusi származékok, parasztivadékok. „Mi faluról valók vagyunk, a nép gyermekei, rólunk azt állítani, hogy a mi kapcsolatunk a magyar földdel, a mi kapcsolatunk a magyar néppel, azgal a néppel, amelyből származunk, amelybez bennünket a legerősebb vérségi kötelékek fűznek, bogy e% a kapcsolat laza volna... én ez} nem tudhatom elfogadni. E% reánk, egyháziakra bántó, mert e% igazságtalan. ” Felszólalását az alábbi gondolatokkal zárta: „...Minthogy pedig ennek a törvényjavaslatnak végrehajtásán fordul meg minden, mivel a végrehajtás tejhatalmat ad a mindenkori fó/dmívelésügyi miniszter úrnak, és minthogy én a fóldmívelésügyi miniszter urat mint minisztert is, mint gazdát is, de mint embert is immár több mint negyed szpzpd óta ismerem, így tudom róla, hogy ő a magyar népet, mezőgazdasági népességünk legszegényebb rétegének sorsát ismeri, vele együtt érez ^ tudom róla azt, hogy őt a szive soha arra rá nem viszi azt meg nem engedi, hogy úgy adjon egy magyar munkásnak több kenyeret, hogy azt egy másik munkásnak vagy, gyermekeinek szájából vegye el, minthogy tehát mindezeket ismerem és ezeket mérlegeltem, ezt a törvényjavaslatot bármily nehéz is, azt tisztelettel elfogadom. ”31

Gazdatisztek és a javadalmaik

Szabálytalan magatartás, hűtlenség előfordult a kerületi tisztek körében. 1925-ben a jószágkormánj'zóság kiderítette, hogy Zemanek Nándor Kokasdon, Sohár Árpád Nagykarácsonyban, Grohmann Herczegfalván, két segédtiszt; Várkonyi és ifj. Rónay tudatos vétkeket, szabálytalanságokat követtek el.

Az 1925. november 3-án tartott rendi gazdasági tanácson szóba került Zemanek hűdenségi és lopási ügye, melyet csendőrség kinyomozott. A tények bizonyították az intéző bűnösségét. A jószágkormányzó szerint az intézőt el kell bocsátani, megvonni nyugdíjjogosultságát is. Szolgálati ideje 26 év volt. Zemanek a nyomozás során felvetette, hogy az uradalom zaklatta, ezért perrel fenyegetőzött. Az intéző 1925. október 11-én az apáthoz írt levelében elismerte hűden magatartását; tudja, nyugdíjra nem számíthat, de úgy vélte, hogy kegydíjat kaphat. Bár családja nem volt, két nővérét neki kellett eltartania. Abban az esetben, ha nem kap kegydíjat, végkielégítésképpen 250 millió koronát kért. Kilátásban volt neki egy 150 holdas birtok bérlete, melynek instruálásához szüksége lett volna az összegre. Zemanek levelében gazdatiszteket is megvádolt. A gazdasági tanács úgy határozott, hogy Zemanek a szolgálati évei után kiszámított nyugdíjának 50%-át kegydíjként kapja meg. A rend hűdenség ellenére humánusan járt el Zemanekkel szemben. 1925. július 21-én az apáthoz írt levélben részletesen bevallotta tetteit. Eszerint a kokasdi kondában tartotta 7 anyasertését, továbbá 1924. februárban 3,1925. február 2-án 2 anyasertést kiválasztott magának az uradalmi kondából, és helyettük süldőket tett be. Eltulajdonított 2 malacot, melyeket saját anyasertése alá helyezett. Mivel e cselekedeteket a kanászok nélkül nem tudta volna végrehajtani, a kanászokat korrumpálta. Horváth János bojtárnak a falkából 1 süldőt adott, de a kanászszámadó, Tóth János (és még többen) részesültek hasonló juttatásban. Zemanek odáig merészkedett, hogy Kokasdon 24 hízója számára ólat készíttetett az uradalom munkásaival, uradalmi anyagból, és az anyagfelhasználást a számadási könyvekben hamisan tüntette fel. Az eddigiekből is kiderült, hogy az intéző a szabályzatban feltüntetettnél jóval több sertést tartott. Amikor a csendőrök Kokasdon nyomozni kezdtek, Zemanek lehetedenül viselkedett velük, ami felette g3^anút keltett: szidta a csendőröket, miért rajta keresik a sertéseket, és miért nem a kanászokat vonják felelősségre. Kiderült, hogy eltűnt az uradalmi falkából 29 süldő és 33 malac.

Amikor a kanászok és Zemanek ügye kipattant, a pusztákon a cselédség és a szőlőhegyek lakói az egész tisztikar elbocsátásáról beszéltek. 1925. augusztus 23-án a tisztek levelet küldtek az apáthoz, melyben hűségükről biztosították, és egyben kérték, hogy a híreszteléseknek állja útját. A hír kipattanása óta az uradalomban meglazult a munkafegyelem, és pimasz megjegyzéseket is lehetett hallani a teljes intézői és segédtiszti kar elcsapásáról. A levelet a következő személyek írták alá: Göttmann, Rónay, Símig, Sohár, Török, Englesz, Vukics, Perneszy, Gallassy és Grohmann. A levélre az apát válasza szeptember 25-én érkezett meg. Az apát biztosította a tiszteket bizalmáról, de kritikus véleményét is közölte velük: hogyan volt lehetséges, hogy 29 hízót 5 héten át egy másik gazdaság falkájában tartottak, ott etették és gondozták őket. Amikor az illetékes tiszt figyelmét erre felhívták, közömbösen viselkedett, nem kereste a sertéseket, holott az ő felügyelete alá tartoztak. Felvetődött tehát az illetékes tiszt felelőssége, mert ő nagyon is jól tudta, hogy a hízófalkában 29 darabbal több van. Tudta ezt a kokasdi kanász is, hogy két hónapja a 150 állatból álló falkából 29 hiányzik, és azt, hogy 33 malac nincs gondozása alatt.

31 VeML Ap. lt. Az előszállási kormányzóság iratai. Levelezések. A. 1939.

239