Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 45. (Székesfehérvár, 2017)
Tanulmányok/közlemények - Régészet - Pánya István: Fejér megye solti székének történeti földrajza
Pátija István: Fejér megye sold székének történeti földrajza Solt vármegyei múltja részben lezárult. A forrásokban továbbra is találkozunk a parasztkapitányok, paraszt gondviselők említéseivel, mivel ezek a szolgabírák alatt tovább tevékenykedtek.161 A SOLTI SZÉK HATÁRAI Fejér megye Dunától keletre eső, nagyjából a későbbi solti széket magába foglaló területének 11—13. századi határairól nem maradtak fenn pontos adatok, így csupán a töredékes okleveles anyagból lehet következtetni annak nyomvonalára. Északi határa Taksony déli szomszédságában, Varsánynál kezdődött. Innen haladt déli irányba Déd (mai Délegyháza), majd Bugyi felé, ezután Ürbő érintésével Kolon (a későbbi Izsák) felé. Itt keletre fordult és a Homokhátságon benyúlt egészen Ágasegyházáig, illetve azon túl Péter- és Pálmonostoráig. Innen délnyugati irányban haladt tovább a sárközi Nádudvar felé, ahol Halom és Fájsz érintésével elérte a Dunát.162 A tatárjárás után a határviszonyok jelentős mértékben átalakultak. Az imént említett, (a mai Bugac keleti felét elfoglaló) Pétermonostora és Pálmonostora IV. Béla király idején még Fejér megyei volt, ugyanakkor a 14. századi oklevelekben már Csongrád megyei helységként hivatkoznak mindkettőre.163 A 14—16. századból már a korábbihoz képest bőségesnek számító forrásanyag áll rendelkezésünkre. Első pillantásra némi bizonytalanságot okoz, hogy a szék peremén fekvő településeket hol a solti székhez, hol pedig a szomszédos vármegyékhez vagy épp a kun székekhez sorolták. Fentebb szó volt arról, hogy a szakirodalomban ismert a jelenség, a középkorban gyakoriak voltak a vármegyehatár közelében történt közigazgatási változások. A solti szék eddig ismert, nagyjából 200 települése és pusztája közül kevesebb mint egy tizedéről rendelkezünk értékelhető középkori, külterületi határokat tartalmazó adatokkal. Teljes középkori határleírás csupán Izsákról, Agasegyhá^áról, Kishartáról, Szentgyörgyről és Dömsödről maradt fenn. Részleges, a település/puszta külterületi határvonalának egy részletét megörökítő középkori okleveles leírásunk van Halásztelekről, Svaikról, Tassról, Vecséről, Vejtéről, Csergről, Orbágyszentgyörgyről és a Vecse melletti Zöld-szigetről. Ránk maradt még néhány kora újkori (17. századi), illetve 18—19. századi kézirat, melyben teljes vagy részleges határleírás található Egecséről, Dömsödről, Bojárról, Mikidről, Szentkirályról, Akasztóról, Szentimréről, Fülöpszállásról és Ürbőről. Ezekből, illetve a levéltárakból és térképtárakból származó 18—19. század kéziratos térképekből megközelítőleg rekonstruálni lehetett a szék településeinek késő középkori helyrajzi viszonyait, illetve a szék határait (7. ábra). A török hódoltság idején egy fokozatos romlási folyamat zajlott le. A településhálózat elemei és a hozzájuk kapcsolódó „keretrendszer”, mai szóval élve az infrastruktúra [házak, templomok, udvarházak, utak, hidak, az ártéri gazdálkodásban használ gátak, csatornák, árkok, halastavak, határárkok és halmok) jelentős része a lakók eltűnése után, karbantartás hiányában tönkrement, s helyüket lassan visszahódította a természet. Kivételt képezhettek a jelentősebb utak, hidak, töltések, melyek a települések eltűnése után is használatban maradhattak. (Ilyen lehetett a tanulmány témáját adó területen, a mai Hajós és Császártöltés közötti, Orjegen átvezető töltésűt, vagy az Izsákról Páhira tartó, Kolon-tó peremén haladó töltésűt is.164) Felmerül a kérdés: ha a települések belsősége, illetve a külsőségén fekvő elemek fokozatosan leromlottak, milyen sors várt a külterületi határokra? Azokra a határokra, melyeket az oklevelekben rendszerint élő és kiszáradt fák (vadkörte, tölgy, nyár stb.), kisebb-nagyobb magányos, illetve kettős és hármas halmocskák, határkövek és egyéb sajátos határelemek jelöltek a tájban. Ha nem volt ki gondozza az épített örökséget, hogyan és kiknek köszönhetően maradhattak volna fenn ezek a határelemek a török korban? A válasz egyszerű: a puszták szomszédságában fekvő, szigetszerűen elhelyezkedő lakott helyek népessége, közülük is a pusztákat használó földművesek és legfőképpen a pásztorok, csikósok, juhászok őrizték meg a lakóhelyük körül fekvő puszták határait. Nem véletlen, hogy aló. századtól a 18. század közepéig ránk maradt birtokperek megsárgult irataiban a pusztákat szántó-vető, illetve az azokat legeltető pusztai emberek vallomásait találjuk meg. A török hódoltság megszűnése után, a 18. század elejétől megindult a birtokok benépesítése és a határok felújítása a pusztai emberek emlékezete (és minden bizonnyal a visszatérő birtokosok oklevelei) alapján. Természetesen a hódoltság elején, 100—150 éve lakatlan falvak határát a határjelek eltűnése (vagy szándékos eltüntetése) és törvénytelen határigazítások miatt már nem lehetett mindenhol egy az egyben visszaállítani. Ez sok helyen a határok kisebb-nagyobb mértékű változását és természetesen évtizedekig elnyúló határvitákat okozott.165 A Solt megyei falvak jelentős része azonban néhány emberöltővel a felszabadulás előtt néptelenedett el, tehát határaik jóval élénkebben élhettek a környékbeliek emlékezetében. Tapasz-161 GYÁRFÁS 1882, 40^43. 162 GYÖRFFY 1987, 332; HORVÁTH 1995, 69-71. 163 Fejér megyei: DL 76918; SEBŐK 2015, 110; Csongrád megyei: DL 91360; DL 91361; PITI 2013, 297-298; DL 87200; DL 76816 164 KJM Rég. Ad. 2017.5900 165 BÁRTH 1974, 285-329; 1989, 441-445; 1997, 5-39; 2001, 389-422. 156
