Szőllősy Csilla - Pokrovenszki Krisztián (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 44. (Székesfehérvár, 2016)
Szemle
Nagy Veronika: Lukács László: Szép karácsony szép zöld fája... védett. A kéziratot azóta bővítette, új adatokkal egészítette ki, de megtartotta az értekezés koncepcióját, szerkezetét és fejezeteit. A könyv felépítése világos, nyelvezete pedig a nem szakértő olvasóközönség számára is közérthető. Tartalmilag öt nagy fejezetre tagolódik. Az első fejezetben a szerző a karácsony és a karácsonyfa bevezető jellegű magyarázatát adja, majd részletesen kitér a karácsonyi ünnepkör két másik domináns tárgyára. Az egyik a karácsonyi jászol, mely időben megelőzte a karácsonyfát, a másik pedig az adventi koszorú, mely később alakult ki, de az ünnephez ma már szorosan hozzátartozik. A jászoltisztelet a templomi betlehemállításból ered, Itáliából indult, majd Franciaországban, Ausztriában, Spanyolországban és Portugáliában is elterjedt. Eleinte csak a templomokban állították, de a 17-18. század fordulóján már a családi otthonok szentsarkaiban is megjelent. Magyarországon betlehemnek hívják a karácsonyi jászlat, s a jászoltiszteletet Schwarz Elemér jóvoltából 1936-tól tudatosan igyekszik ápolni a Magyar Bedehemes Mozgalom azzal a céllal, hogy a 20. századra hazánkban is egyre nagyobb teret nyerő karácsonyfa ne szorítsa háttérbe a betlehemet, amely valóban Jézus születésére emlékeztet. Az adventi koszorú a 19. század második felében Észak-Németországban alakult ki, alapvetően a protestáns vidékeken, majd a katolikus délnémet és osztrák vidékeket is meghódította. A magyar nyelvterületen az 1930-as évektől kezdve lassan terjedt el, de az 1990-es évektől kezdve felgyorsult a terjedése, s ebben már nemcsak az egyház, hanem a kereskedelem és a tömegkommunikáció is fontos szerepet játszott. A 20. század utolsó harmadára az adventi koszorú komoly vetélytársa lett a karácsonyfának. A könyv második nagy fejezete a karácsonyfa elterjedésének időbeli és térbeli folyamatát vizsgálja. A legkorábbi források szerint karácsonyfát a 16-17. században a Rajna felső szakaszának vidékén állítottak. Eleinte karácsonyi májusfaként említik, illetve arról szólnak a források, hogy ezen a területen szokás volt örökzöld ágakkal és fákkal karácsonykor és újévkor a házakat feldíszíteni. Ennek a szokáscselekvésnek a hátterében olyan ősi szimbólumrendszer húzódik, amely sokkal régebbi, mint a kereszténység maga, és Európa számos népe ismeri. A pogány hitvilágokban ugyanis a fa a kozmikus életerőt jelképezte, és az életfa vagy a zöld ág, mint életszimbólum gyakran kapcsolódott az ünnepi szokásokhoz. Lukács László megfogalmazása szerint: ,rigóknak a jaknak, gallyaknak, amelyek még télen is Zöldellnek, ezáltal dacolnak a növényvilág szempontjából halottnak vélt időszak pusztító hidegével, különös életerőt tulajdonít az európai néphit. Az embereknek a téli napforduló idején a maguk hasznára kell fordítani a fák életerejét. Ha ezeket a gallyakat, fákat felakasztják, vagy felállítják a házban vagy a ház körül, erős életerejük a környezetre, a ház lakóira áramlik, bőséget, áldást eredményez minden bajt elhárít. ” A szerző által felsorakoztatott történeti adatok arról tanúskodnak, hogy aló. században a Felső-Rajna protestáns és katolikus területein, elsősorban a városi lakosság körében már jelen volt az otthonokban felállított karácsonyfa, s a jómódúak ekkor már fel is díszítették. A harmincéves háború pusztításai átmenetileg megakadályozták a karácsonyfa németországi terjedését, az örökzöld ágak és fácskák felhasználása azonban általános maradt a karácsonyi időszakban. A karácsonyfa ütemesebb terjedése a 18. század végén kezdődött, és fél évszázad alatt Németország számos területét elérte, valamint Európa uralkodói rétegét, arisztokráciáját és jómódú polgárságának otthonait is meghódította. Terjedését több tényező is előmozdította. Egyrészt, hogy7 két központból indult: a Felső-Rajna vidékéről és Eszakkelet- Németországból, valamint az is, hogy a céhes szokások között korán megjelent, és a vándorló mesterlegények, vidéken munkát vállaló kézművesek mindenfelé vitték a hírét. A parasztházakban csak a 19. század végén bukkant fel, de fokozatosan általánossá vált, ami azt jelenti, hogy olyan szokáselemről van szó, amely nem szigetelődött el az egységes kultúrájú felső társadalmi rétegeknél, hanem etnikai, nyelvi és vallásfelekezeti határokat is átlépve jelent meg a társadalom egyre szélesebb rétegeinél. Lukács László azt is megállapítja, hogy7 a parasztság körében való elterjedéssel a karácsonyfa, mint örökzöld ág lényegében visszakerült oda, ahonnan elindult a fakultusz jegyében. A karácsonyfa németországi terjedését alátámasztó adatok mellett a könyvben számos, Európa egyéb országaira vonatkozó történetet is olvashatunk a karácsonyfa-állítás gyakorlatára vonatkozóan. A szerző holland, svájci, osztrák, cseh, morva, francia, angol, dán, norvég, svéd, finn, észt és orosz forrásokat is felsorakoztat a terjedés intenzitásának igazolására. De megemlíti azt is, hogy az Alpoktól délre eső területeken erősebben élt a karácsonyi jászol, illetve a kelet- és délkelet-európai népeknél a karácsonyi tuskó, a karácsonyi asztal és a karácson}! szalma hagyományköre. A forráshasználat kapcsán utaltam már a néprajzi atlaszok felhasználásának jelentőségére. Lukács László ebben a tekintetben sem elégszik meg a Magyar Néprajzi Atlasz anyagának áttekintésével, sőt felhívja a figyelmet arra, hogy a német, svájci, osztrák, lengyel, és szlovák néprajzi atlaszok a magyar anyaggal közösen Közép-Európa teljes területét lefedik, és számos témában nyújtanak segítséget a terminológia, a morfológia, az elterjedés, a kapcsolatok és az időrend kérdésében. A néprajzi atlaszok ugyanis a népi kultúra regionális tagoltságának bemutatására épülő, térképlapokból és kiegészítő szöveges magyarázatból álló művek, amelyek a népi kultúra reprezentatív elemeit helyi előfordulásukban, sematikus jelekkel kifejezve mutatják be. A magyar néprajztudomány eddig kevéssé hasznosította ezeket a gazdag adatbázisokat a tudományos eredmények közlésében, noha mára a térképlapok számítógépes nyilvántartása is elkészült. A karácsonyfa pedig, mint szokástárgy különösen alkalmas a néprajzi térképezésre. A rá vonatkozó kérdések nagyjából azonosak a különböző nemzetek néprajzi atlaszainak kérdőívein, s a válaszokból szerkesztett térképlapok áttekintésével óriási területre vonatkozó adatokat nyerhetünk. Lukács László sorra veszi a 498
