Kulcsár Mihály (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 43. (Székesfehérvár, 2015)
Szemle
AlbaBegia 43. (2015) PALÁDI-KOVÁCS ATTILA: MUNKÁK, EMBEREK, HIEDELMEK A BÓDVA MENTÉN. Budapest, 2013, Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központ. 260 p., 70 fekete-fehér kép, 18 ábra, 12 térkép. /Életmód és Tradíció, 11./ A magyar néprajztudomány egyik erőssége a táj- és népkutatás, településeink, néprajzi tájaink népi kultúrájának sokoldalú feltárása, bemutatása. Bizonyítja ezt a Gondolat Könyvkiadónál korábban három évtizeden keresztül megjelent, a szakemberek és az érdeklődő olvasók körében egyaránt népszerű Magyar Néprajz sorozat, amelynek egyik kötetében éppen a Bódva völgyével szomszédos Palócföldet mutatta be Manga János. E sorozaton kívül számon tarthatjuk az ugyancsak szomszédos abaúji Hegyközről Petercsák Tivadar, a Barkóságról Paládi-Kovács Attila összefoglalását. Szerencsés esetben szinte minden néprajzi tájunknak akadt monográfusa, aki születési helyével, munkahelyével, gyakori terepkutatásaival, feldolgozásainak sorával kötődött az adott vidékhez. Paládi-Kovács Attila is ilyen, aki születési helyével (Ózd), első munkahelyével (Eger), de főként több évtizedes, céltudatos kutatómunkájával, könyveivel, tanulmányaival kötődik az északi magyar népterülethez. Az előd a Bódva völgyében professzorunk, Gunda Béla volt, aki e tájat az 1930-as években kutatta, két fiatalkori, jeles tanulmányában bemutatta. Gunda Béla küldte a még egyetemi hallgató Paládi-Kovács Attilát 1961-ben Szögligetre a Magyar Néprajzi Atlasz anyagának gyűjtésére. A könyv utószavából megtudjuk, hogyan készítette fel Gunda professzor tanítványát a gyűjtőutakra: „Felkészülésem érdekében elolvastatta velem két korai közleményét (Tárgyi néprajzi adatok Felső-Borsodból, Néprajzi Értesítő 1934.; Népi mezőgazdálkodás a Boldva völgyében. Néprajzi Értesítő 1937.) és nyomatékosan figyelmembe ajánlotta a népnyelvi adatok, a tárgynevek, a tájnyelvi szókészlet gyűjtésének fontosságát. Lelkemre kötötte, hogy nyomozzam a vidék etnográfiai sajátosságait, majd a terepről visszatérve, azonnal foglaljam össze és küldjem el címére levélben a fontosnak gondolt megfigyeléseimet. Szót fogadtam, beszámolómat haladéktalanul és kellő terjedelemben elkészítettem, postára adtam. Gunda professzor postafordultával és meglepően hosszú levélben válaszolt. Részint megerősítette és tágabb összefüggésekben helyezve kommentálta, részint kiegészítette szögligeti tereptapasztalataimat.” (235. old.) Fél évszázad múltán megállapíthatom, hogy a könyv hűen tükrözi az elindító mester tanítványának adott szempontjait. Paládi-Kovács Attila jól hasznosította a kutatásnál a Magyar Néprajzi Atlasz gyűjtőfüzeteit. Az Atlasz egyik legszorgalmasabb gyűjtője, számos térképlapjának szerkesztője volt. Atlaszgyűjtést a Bódva menti településeken nem csak Szögligeten, hanem Szádelőn is végzett, de kutatópontnak jelölték ki Komjátit, Meszest, Nagyidát és Damakot is. Tanulmányait, könyvét nagy anyagismeret birtokában írta meg. Ez nem csoda, hiszen korábban számos tárgyi néprajzi témában (pásztorkodás, állattartó kultúra, rétgazdálkodás, montániparok, teherhordás, kerekes járművek) monográfiát alkotott. Figyelemre méltó a XVIII-XIX. századi földrajzi-statisztikai munkák (Vályi András, Magda Pál, Fényes Elek) néprajzi közléseinek felhasználása, melyek révén a recens anyag korábbi állapotának felmérése, a diakronikus vizsgálat jól sikerült. A kötet gerincét a Népi gazdálkodás a Bódva völgyében című terjedelmes tanulmány alkotja, amely a szűkén értelmezett gazdálkodáson, gyűjtögetésen, földművelésen, állattartáson túl az ipart, a vándormunkát és árucserét, a közlekedést, szállítást, teherhordást is bemutatja. Jogosan, hiszen mindezek erősen kötődnek a gazdálkodáshoz. Az archaikus jelenségeket és párhuzamaikat nyomozza a szakirodalomból (falukerítés, mezőkapu, talpas faeke, tönkölytermesztés, sarlós aratás, kézi cséplés, nyomtatás). A belehallás jelenségéről olvashatjuk: „A cséplés ritmusa a munkások számától függően változott. Zilizen, ha valaki egyedül csépelt »a csép azt mondta«: egy-egy, egy-egy, két személy esetén: egy-kettő, egy-kettő, három személynél: viszpki-viszpki, négy személynél visgoki-kati, visgoki-kati, öt munkás esetében pedig: visgoki katalin, visgoki katalin... A csép hangjaként említett visgoki és visgoki kati alighanem onnan ered, hogy Edelénybe és a Bódva alsó vidékére a 19. század végén még szlovák vándormunkások jártak le telente, hogy a rozsot elcsépeljék.” (34. old.) A burgonya (gruja) a Bódva vidékén mindenütt megterem, első előfordulását meglehetősen korai időből, 1776-ból, Edelényből ismerjük. Elterjedése a völgyben valószínűleg nem mechanikusan felfogott észak—déli áramlással, hanem az újító gócokat övező hullámokban történt. A paraszti kertészkedés első piacra vitt növényének a káposztát tekinthetjük: „Görgőről, Méhészről a 19—20. században szekerek hosszú sora szállította a téli fejes káposztát a mánták városaiba, Mecenzéfre és Stószra. Egy-egy szekérre általában 200 fej káposztát raktak fel, amit nem kilóra, hanem darabszámra adtak el. Vittek magukkal 1-2 véka babot is. Egy zsákba általában 2 véka babot töltöttek, 1 véka 411
