Kulcsár Mihály (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 43. (Székesfehérvár, 2015)

Tanulmányok/közlemények - Történettudomány - Lukács Miklós: A honvéd katonai hagyományok családunkban

szíves lenni egy lapot írni gyarmatra papájéknak, hogy élek és hogy nincsen semmi bajom és hogy nemsokára megyek haza. Kedves Marika néni tessék szíves lenni címemre megírni, hogy otthonról nem e jött mariskanéniékhez levél. Most pedig zárom soraim. Búcsúzom a boldog viszondátásig sokszor csókol mindenkit Laci.”

Szüleit is értesítette a Vöröskereszt segítségével:

Hadifogolytudósító Iroda Magyar Vöröskerest Tudósító Iroda Budapest, VIII. Szentkirályi u. 7.

Lengyel László honv. értesíti, hogy egészséges, DEBRECENBEN, a 17/1. honv. gyalog zlj. 2. löv. szdnál szolgál. Levelét várja. Budapest, 1945. március 28-án.

Ez az utolsó hír Lengyel Lászlóról. Szülei, testvérei hiába várták haza. Valószínűleg az oroszok Debrecenben befogták. Egy pénzért, aranyért, vagy italért kiváltott hadifogoly helyére kerülhetett a Szovjetunióba induló fogolyszállítmányba, ahol eltűnt. Egyetlen élő testvére, az én nagymamám, 80 évesen még mindig várta, kerestette.

Dédapám, Demeter János (1879—1972) a magyar királyi besztercebányai 16. honvéd népfelkelő gyalogezred szakaszvezetőjeként Przemysl erődrendszerében, a kapu védelmében „az ellenség előtt tanúsított különösen derekas magatartásáért” II. osztályú ezüst vitézségi érmet kapott. A kitüntetés adományozásáról az 1915. február 26-án megjelent, 121. számú Tábori Újság számolt be. Kuzmanek Hermann gyalogsági tábornok, várparancsnok felterjesztését dédapám kitüntetésére I. Ferenc József király is megerősítette. Legfelsőbb elhatározása a Magyar Királyi Honvédség Rendeleti Közlönyének 1915. augusztus 28-ai számában jelent meg. Ekkorra a przemysli erőd már elesett, dédapám századtársával, Gyóni Géza költővel együtt orosz fogságba került. Az 1917-es októberi forradalom Szentpéterváron érte. Mivel szlovákul jól beszélt, addigra az oroszt is értette, megpróbálta figyelemmel kísérni az eseményeket. Fogolytársai megbízták, hogy figyeljen, őket is informálta a történtekről. Egy alkalommal a foglyok képviseletében ő tárgyalt az oroszokkal. 1918-ban tért haza Balassagyarmatra. Felesége imádkozott érte a Szent István Társulat által 1915-ben megjelentetett A háborús idők imakönyvehől, amelyben a hadifoglyokért elmondott ima is van.

Későbbi vejük, Harmath András (1898—1986) is az első világháborúban katonáskodott. Olasz fogságba esett, ahol parasztgazdaságokban, tanyákon dolgozott. Hazahozta jegyzetfüzetét, amibe az olasz szavakat gyűjtötte. Szógyűjteménye arról ámlkodik, hogy a család nőtagjai, a lányok tanították olaszul, ők voltak otthon. A feljegyzett szavak között nehéz paraszti munkáról, durvaságról tanúskodó egy sincs, annál több a vidámságról, szerelemről, szórakozásról.

Nagyapám, Demeter János (1919—2004) 1941. október 1-jén tényleges katonai szolgálatra vonult be Miskolcra a Magyar Királyi VII. Honvéd Gépkocsizó Vonat Osztály pótszázadához. 1943-ban hadapród őrmesteri rangban hadi szolgálatra tartalékosként benntartották. Tartalékos tiszti iskolát végzett Budapesten. A honvédelmi miniszter 1943. november 20-án zászlóssá nevezte ki a miskolci gépkocsizó vonat osztályhoz. Egységével az orosz fronton szolgált: 60 mentőautóból álló gépkocsioszlop parancsnoka volt. Az autókkal az első vonalba élelmiszert és lőszert vittek, visszafelé pedig sebesülteket hoztak. Fő célja volt, hogy azokat az embereket, sofőröket és szerelőket, akiket kivitt a frontra, biztonságban haza is hozza. Egységét sikerült megőrizni, a gépkocsioszlop zárt kötelékben húzódott a fronttal együtt nyugat felé. Felső-Ausztriában, Linzben amerikai hadifogságba kerültek 1945. május 4-én. Fogságáról mint kalandos, sok munkával járó időről beszélt: az amerikaiak hagyták a foglyokat dolgozni, pénzt keresni a közeli parasztgazdaságokban. így a nyugatról hazaérkező foglyok meghízva, ruhával, pénzzel fölszerelkezve jöttek, amitől a fogolyátvevő bizottságok szabadították meg őket a székesfehérvári vasútállomáson. Nagyapám Linzben csináltatott új egyenruhája és csizmája helyett rongyos gyalogsági egyenruhában, lyukas bakancsban távozott Székesfehérvárról, ahol teli bőröndjét is elvették tőle. Ráadásul megbélyegezték, megfenyegették, mint nyugatról hazatért foglyot. Igaz viszont, hogy lelkiismeretes orvosi bizonyítványt kapott 1945. október 15-én arról, hogy be van oltva és tetvei nincsenek.

Unokaöccse, Havay Sándor (1926—2004) egész fiatalon tapasztalta meg a háborút és a hadifogságot. Pécsett a Magyar Királyi Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogsági Hadapród Iskolában érettségizett 1944 júniusában. Az ezt követő időszak eseményeiről önéletrajzában olvashatjuk: „Ezután hurcoltak bennünket egyik faluból a másikba, míg 1944 október 15-én szét akarták engedni az egész évfolyamot, de egy nyilas százados átvette a parancsnokságot, és bennünket Sopronba szállíttatott. Itt minden katonai képzés és tiszti tanfolyam nélkül az egész osztályt zászlóssá nevezték ki, és 1944. november 23-án mindnyájunkat Németországba szállítottak. Engem a 87/1. újonckiképző zászlóaljhoz osztottak be. Egységünk szedett-vedett, mindenféle korosztályú emberekből állt — fegyverünk nem volt. Három hét után fegyelmileg leváltottak, majd Berlinbe vezényeltek a nagy bombázások okozta romok eltakarítására — német fegyveres őrizet mellett. 1945 áprilisában az Odera melletti Frankfurtba szállítottak, ahol a megmaradt német hídfőhöz kellett védőárkot ásnunk. A szovjet csapatok nagy nyomása miatt két hét múlva kiürítették a területet, és bennünket is nyugat felé kísértek. Kétheti menetelés után a németek magunkra hagytak, és a következő napon, 1945. május 3-án angol fogságba estünk. Egyik táborról a másikra hurcoltak bennünket, a Magyar Vöröskereszt hazaszállítási

258