Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Szemle
Például az 1848-as jobbágyfelszabadítás emléke még az utóbbi évtizedekben is elevenen élt Fejér megye néphagyományában, és erre a szerző számos példát közöl saját gyűjtéseiből is. A legtöbb faluban fel tudták eleveníteni az emberek, hogy nagyszüleik, dédszüleik hogyan értesültek a robot megszűnéséről. De a kontinuitás a szájhagyományban évszázadokon keresztül nehezen képzelhető el. A régmúltról szóló mondai történetek gyakran másodlagosan alakultak ki, évtizedekkel, olykor évszázadokkal a történést követően. Például a honfoglalás mondái vagy a Szent Istvánhoz kapcsolódó történetek bizonyos, hogy másodlagosan kerültek a néphagyományba. A könyvből kiderül, hogy a Szent István-kultusz gyökerei a szentté avatás idejébe nyúlnak vissza, és alapvetően az egyházi hagyományban gyökereznek. Szent István király tettei, a külső és belső ellenséggel, a pogánysággal folytatott harcai elsősorban középkori legendákban, krónikákban, történeti énekekben, tehát írott forrásokban őrződtek meg, de történeti mondákban is szerepelnek. A történeti mondahagyomány kialakulásában nagyon fontos hangsúlyozni az irodalmi források fontosságát. Az emlékezet felfrissítését ugyanis alapvetően írott dokumentumok szolgálták. Lukács László könyvében a néphagyományból származó adatok mellett számos írott forrás is olvasható. Ezek olykor komoly könyvtári és levéltári kutatások eredményei. A történeti források és a szóbeli hagyomány összevetése, egymásra vonatkoztatása hiteles és alapos kutatói attitűdöt tükröz. De visszatérve az írásbeliség és a néphagyomány viszonyára, azt mondhatjuk, hogy alapvetően az iskolai oktatás, az egyház által életben tartott legendák, tankönyvek, ponyvanyomtatványok nyomán újult meg mindig a helyi hagyomány, amely a nép tudatában megőrizte a történet személyhez, időhöz és helyhez kötöttségét, de az alaptörténet gyakran változott, variálódott az alkalom és a hallgatóság függvényében. Tehát nem az alaptörténet, hanem az emlékezés maradt fenn folyamatosan. Talán azért, mert — a folyamatos variálódás ellenére is — a mondát őrző közösség mindig hitte a mondai cselekményt. A történeti mondák spirituális, emocionális jellegének érzékeltetésére érdemes egy rövid, látszólag jelentéktelen, de nagyon sokat mondó adatot idézni Lukács László könyvéből. A közölt Szent István-ének nyilvánvalóan az egyházi hagyományban gyökerezik: „Ah! hol vagy magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja. Hol vagy István király, téged magyar kíván, Gyászos öltözetben teelőtted sírván.” A folyamatos emlékezet, a hit és a teljes azonosulás legszembetűnőbb jele figyelhető meg abban a gesztusban, hogy az ének utolsó sorához igazodva az esztergomi asszonyok az 1940-es évekig, de néhány falu asszonyai és lányai még a közelmúltban is feketében jelentek meg a Szent István-napi nagymisén. Tehát függetlenül attól, hogy közvetlen élmények hatására jött létre vagy későbbi, másodlagos átvétel, a történeti néphagyomány mindig lelki azonosuláson alapul, és sajátos paraszti múltszemléletben gyökerezik. És éppen ezért a folklór emlékekben nem a nép történeti tudását és ismeretét érdemes vizsgálni, hanem azokat az emocionális tényezőket, amelyek elindítói voltak a hagyománynak. A történeti néphagyomány (legyen az népköltészeti alkotás, népszokás vagy népművészet), mindig olyan hátterét mutatja meg a történelmi eseményeknek, amit ilyen közelről semmilyen írásos dokumentum nem tud érzékeltetni. Az elbeszélt történetek egyik sajátos vonása — akkor is, ha nem személyes történeten alapuló visszaemlékezésről van szó —, hogy az elbeszélők a történelmi eseményt és a történelmi személyeket (különösen az uralkodókat) szinte mindig átemelik a mindennapi élet szférájába, vagyis az elbeszélt történet a helyi közösség életterében játszódik, a paraszti életmódot jellemző sajátos tevékenységekbe ágyazva. Pl. Bodajkon István király abban a templomban imádkozik, ahová nagyon behallatszik a békák brekegése; vagy Mátyás király a Velencei-tó körül jár, és azon sajnálkozik, hogy a szárazságot még a nád is megsínyli. De ugyanakkor nagyon sok történetben jelenik meg a csoda, a varázslat, a természetfeletti hatalmak segítő ereje. Ezekben a csodás történésekben a hit kereszténység előtti és utáni elemei keverednek, de mindenképpen jelzik a vallás és hitvilág paraszti kultúrát meghatározó jelentőségét. Pl. a bodajki tóból a békákat István király imádkozása űzte el, Csokonait pedig mágikus erővel rendelkező embernek: táltosnak, garabonciásnak mutatják be a róla szóló mondák. Lényeges kérdés, hogy a nép tudatában mitől válnak hősi korszakká történelmi események, és mitől válnak példaképpé írók vagy éppen közéleti személyiségek. Könnyen megérthető ez a felvilágosodás előtti ember világképében gyökerező paraszti múltszemléletből. Ebben a múltszemléletben ugyanis a múlt nem olyasvalami, ami az embertől függeden és tudományosan kell megismerni, hanem olyasvalami, amit az ember magában hordoz, és a hagyományozódás következtében apáról fiúra száll. De nem azért hagyományozódik, mert ismemi kell, hanem azért, mert modellértékű, és a jövő szolgálatára alkalmas az egyéni és közösségi boldogulás szintjén egyaránt. A paraszti múltszemléletben a történelmi események és személyiségek történelemkönyvek és szónoklatok nélkül is olyan tudatformáló erőként jelennek meg, amelyek az egyén és a közösség nemzeti identitását meghatározzák, és a hazaszeretet ápolásában is kiemelkedő szerepet játszanak. 420
