Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Haraszty István köszöntése - Marosi Ernő: Kettős jubileum a székesfehérvári Városi Képtárban
Marosi Ernő: Kétfős jubileum a székesfehérvári Városi Képtárban lakásdíszek közül kiszemelgetett kisplasztikái alkotások és érmek esetében. Közhely, hogy a 20. század magyar szobrászaténak legegyenletesebb — és többnyire a sajátkezűség műgondját is őrző — alkotásai a kisplasztikák, még olyan mesterektől is, akik igazi tehetségéről nem az általuk készített, bombasztikus politikai gólemek, hanem egyedül ezek a szerethető objektek tanúskodnak. Már elmondták mások, hogy Székesfehérvár Ybl Ervin Budenz-házbeli gyűjteményével és az azt modernebb ízlésben kiegészítő-folytató Deák Dénes-hagyatékkal vált a magyar szobrászat ez intim történetének egyik leghitelesebb központjává. Egyben az írószobába, a reneszánsz studiolo modern polgári utódjába való művészet magától értetődő klasszicizmusának őrzőjévé is. Egy Lóska Lajos által idézett beszélgetés szerint Deák Dénes így nyilatkozott egyszer: „Négy művészt szeretek kimagaslóan az anyagomból: Mednyánszkyt, Nagy Istvánt, Medgyessy Ferencet és Czóbel Bélát. [...] Nagy István képeiben együtt érzem mindazt, amit ez az ország jelent nekem.”4 Mednyánszky annyira fontos volt számára, hogy róla, különösen hadifestőként az első világháborúban festett képeiről és a rá vonatkozó dokumentumokból összeállított monográfiát is kiadott 1991-ben, Festő a világháborúban címmel.5 Ez a különleges szeretettel szerkesztett könyvecske finom elemzésekkel és beleérzéssel előlegezi meg azt a nagy fordulatot, amely a kilencvenes években s a 2003-as kiállítás körüli magyar, szlovák, osztrák kutatásban következett be, mindenekelőtt a festő brutálisan tragikus, gyakran félbemaradt vagy háttérbe szorult alkotásai jelentőségének felismerésével. Elég egy kulcsmondatát idézni: „Elítéli a vérontást, és mint becsületes mesterember kemény tárgyilagossággal tematikusán is számba veszi a megjeleníthető borzalmakat, mindenekelőtt az értelmetlen halál bizarr variációit.”6 — s hozzá talán a bevezető esszé zárómondatát: „Mednyánszky háborús festészete figyelmeztet: minden erőnkkel védekeznünk kell az olyan helyzet ellen, mely képes megsemmisíteni minden értéket, melyet az emberi kultúra ez ideig létrehozott.”7 Czóbelben az egészséget, életvidámságot, életörömöt csodálta - s magát az idős mestert is. Mint mások — így értelmiségi gyűjtőként is példaképe, Dévényi Iván — ő is szert tett Czóbel által festett portréra. Le is fényképezkedett az irigylésre méltó pályára visszatekintő mesterrel, nagy idők főszereplőjével és tanújával s a képpel. Én, bevallom, csak így ismerem vonásait. Lehetetlen, hogy ne lettünk volna annyi időn át egy légtérben, de — ahogy mondani szokás - nem voltunk bemutatva. Medgyessy Ferenc talán többet is jelentett gyűjtőjének, mint eleven, életerős és egészséges szobrok alkotóját. Elnézegetve a gyűjteményben található önarcképeit, az 1921-es pasztellt és az ugyanebből az évből való bronzplakettet, az a benyomásom támad, mintha Deák Dénes gondosan nyírott szakállával önarcképpé alakított arca is ennek a kiegyensúlyozott szobrásznak mintaképét követte volna. Hernádi Miklós önjellemzést kérő kérdésére adott válasza szerint ez: „Kicsit lírai, érzékeny szerzet, aki vágyódik a tisztaságra. Elfogulatlan próbál maradni olyasmiben is, ahol nehéz elfogulatlannak megmaradni.”8 Az összeszedettségen csak a tapasztalt pszichológusportréfestő Czóbel látott át, amikor egyszerre lágysággal és aszimmetriával törte meg a fegyelmezett arckép nyugalmát. Deák Dénes joggal dicsekedett az újra való nyitottságával, ízlésének és gyűjtésének a modernségre való érzékenységével vagy legalábbis toleranciájával. Húsz éve, amikor Székesfehérvárott nemcsak polgárrá, hanem éppen hogy díszpolgárrá nyilvánították, így szerzett térdíszt és kedves játékszert is választott és őt is elfogadó városa közönségének Harasztÿ István vízemelő és -öntő, örökmozgó, csörömpölő és harangozó, villogó, egész mechanikai színjátékot előadó automatájának ajándékozásával. Amikor üzembe helyezték, 1993. október 2-án, csak kicsivel több, mint húsz éve, Deák Dénes már nem élt. Az eltelt húsz év során kiderült, hogy eg}? ilyen becses meglepetés szeretetet, gondozást igényel, aminek híján menthetetlenül tönkremegy, ugyanúgy, mint az elhanyagolt Márklin-játékvasút. Gondozást, törődést igényel a gyűjtemény is. Ha az egyiknek újjászületést kívánunk, a másiknak azt, hogy mint eddig, ezután is maradjon szeme fénye az örökösöknek, akikben az alapító a családnál is többet, igazi, szellemi közösséget keresett és remélt. 4 Nagy Zoltán szerk.: A Várni Képtár- Deák Gyűjtemény katalógusa. Székesfehérvár, 2005, Városi Képtár - Deák Gyűjtemény, 14. 5 Deák Dénes: Festő a világháborúban. Mednyánszky László festészete, 1914—1918. Budapest, 1991, Gondolat Könyvkiadó - Idea Tours Kft. 6 Uo., 12. 7 Uo., 27. 8 Lóska Lajos szerk.: Városi Képtár, Deák-gyűjtemény, Székesfehérvár. Budapest, 1988, kiadó n., 12. 304
