Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Farkas Gábor: A zirci apátság előszállási uradalma. I. rész (1659 - 1825)
Farkas Gábor A sjrá apátság elös^állási uradalma. I. réssy 1659-1826. igásállatokat, és ez az uradalom számára takarmány-megtakarítást eredményezett, ugyanakkor az ilyen úton táplált igásállatok elerődenedtek. Nem csoda, hogy minden esztendőben egyre nagyobb számú ökör került selejtezésre, éppen elerődenedés következtében. Az őszi munkák idején, ha az állatokat legeltették, a béreseknek kötelességük volt takarmányt készíteni, ha az igásokat nehéz munkára fogták. 1814. november 27-én megtiltották az igások éjszakai legeltetését, mivel a köd és a hosszú éjszaka meggyötörte az állatokat. A jószágigazgatóság az igások sanyargatásának minősítette ezt a legeltetést. A béreseknek megparancsolták, a legyengült állatokat újra hozzák erőbe, hogy az őszi munkákat eredményesen végezhessék. A béresek ezért a takarmányt szecskavágóval felaprították, és ebbe különböző tápértékű anyagokat tettek; többek között árpadarát, korpát és sót kevertek a takarmányba. Az esti bekötés során a béresek az ökrök elé kősót tettek, amelyet meghatározott ideig hagytak ott. A sódarabokat ezután a gazdatiszt lakására vitték, és ott tartották, nehogy a béresek a hiánycikknek számító marhasót eltulajdonítsák. 1814. január 22-én a kormányzó utasította a gazdatiszteket, hogy a széna keverését mértékletesen engedjék meg az etetőknek. Legyenek jelen az etetésnél és a takarmány elkészítésénél. Január 21-én a tisztán szénaetetést betiltották az egész uradalomban, és a téli időszakban a rázott takarmány (széna és szalma keveréke) etetését engedélyezték. Téli hónapokban, amikor szünetelt a vontatás, ezzel a gyenge minőségű takarmánnyal etették az igásállatokat. A hiányos takarmányozás miatt az uradalom vezetősége attól tartott, hogy az egészségileg legyengült igások körében marhavész lép fel, amely egyébként ebben az időben a felső-magyarországi vármegyékben dúlt. Az előszáUási uradalomban a járvány meggátlására preventív intézkedéseket tettek. Elkülönítették az erősen leromlott állapotban levő állatokat. Az igásállatok száját gyakran megvizsgálták, büdöskővirágot etettek velük, majd fokhagymás ecettel mosták ki a szájukat. Az állatállomány egyébként nem volt nagy. 1814-ben 624 darab szarvasmarhát számoltak össze, amelybe beletartozott a „svájceráj” is. Az állomány többségét az igások alkották. Ebben az évben 377 darab ökör vontatott, amelyeket nyolcas aggokba fogtak. Az igásokat az uradalom a rideg állományból pótolta. 1814-ben 60 tinót gondoztak külön, azzal a céllal, hogy7 egy vagy két esztendőn belül igás számba vegyék őket. Ilyenformán az ökörpárok kialakítása és munkára fogása az állatok feljavítása után történhetett. 1814 telén Előszálláson 12, Herczegfalván 2, Karácsonyszálláson 8, Kisvenyimen 8, Nagyvenyimen 12 tinót istállóztak azzal a céllal, hogy7 tavasszal igába fogják őket. Gondozásukat és igába fogásukat az uradalmi vezetés régóta szolgáló és tapasztalt béresekre bízta. Ezekkel kezdetben könnyű terheket vontattak, és később tértek rá a megerőltetőbb munkák, mint a szántás vagy hosszabb fuvarok végzésére. 1815 tavaszán az egész uradalom területén új vontatási rendre tértek át, a czugokat 3 párra csökkentették. Az addigi gyakorlat az volt, hogy az ökörc^ugok 4 párból, tehát 8 ökörből állottak. A jószágigazgatóság rendelkezése szerint „a cyugok ezután csak 6 ökörből álljanak, nyolcat befogni tilos, és ha 6 ökör nem búja el a\ egykori nyolc ökrös terhet, akkor a% állatokat pihentetni kell. ” Külön hangsúlyozták, hogy7 „a lassan haladj, tovább érsf elméletét most már a gyakorlatban is alkalmazzák a béresek. A czugok felbontása azt jelentette, hogy számuk megszaporodott, és ezekhez szekereket, ekéket, majd más gazdasági felszerelést kellett beszerezni. Nyilvánvaló, hogy ezzel több föld művelése vált lehetségessé, és a termelés intenzitása növekedett. Az igások teleltetése a gulyabeli állatokéhoz hasonló volt. 1814. december elején szalmát (árpaszalmával kevert zabszalmát) etettek velük. Ha valamelyik szalmafajta elfogyott, akkor azt a gyengébb minőségű búzaszalmával helyettesítették. Szénát csak február végén kaptak az igások, de azt is búzaszalmával keverten. A vontatás kezdete előtt egy héttel csak szénát etettek velük, s ez a tavaszi vetés ideje alatt, egészen a zöldtakarmány kaszálásáig tartott. Ezzel a jobb minőségű takarmányozással biztosították, hogy a télen erősen leromlott állatok tavasszal a munkában helyt álljanak. A szénaetetést a gazdatisztek felügyelték, váratlan időközökben megjelentek az istállókban, nehogy7 a kiporciózott széna esetleg a cselédmarhák istállójába kerüljön. A kiporciózott szénát 3 alkalommal adták az állatok elé. Egyharmadát itatás előtt, majd kétharmadát itatás után. Az istállókban a béresek a szénaetetés nagy7 részében nem tartózkodhattak.160 A szénának nagy értéke volt az uradalomban. A kormányzó arra törekedett, hogy minden e célra használható területet rét gyanánt használjanak. A fűkaszálásra ezért az árendásokat alkalmazták szívesebben, akik munkajáradékban takarították a szénát. A szénamunkákat 1814-ben június 6-án kezdték el. A következő napokban teljes erővel folyt a kaszálás, a gyűjtés. A takarításhoz minden ispánság 50 gereblyét készíttetett a bognárműhelyben. Erre a munkára fordították a béresek munkaerejét. Az ispánok sürgették az ugarolást május végén — június elején, hogy7 a kaszáláshoz elegendő férfi munkaerőt tudjanak alkalmazni. A szénagyűjtőknek meghagyták, hogy7 a szénát tömött boglyákba rakják, és tartsák szem előtt, hogy a széna tartós nyári esőzés esetén ne károsodjék. Eső esetén a kaszálást a felvidéki tót munkások folytatták, de szénagyűjtésre is igénybe vették őket, amennyiben volt még a réten széna, és nem tudtak helyi munkaerőt beállítani a gyűjtés elvégzésére az esős napok előtt. A szénahordást jórészt a béresek végezték, de a rakodásnál ott voltak a faluból a robotosok is. A kormányzóság értékelése szerint a herczegfalvi szénakazlak szépek voltak, gondos szakértelemmel készültek. Egy-egy kazal 5 öl hosszú volt, öblös oldalakkal, meredeken hajló tetőzettel. E kazlakon az esővíz, a hó nem maradt 160 FARKAS 1969. 270 1
