Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Farkas Gábor: A zirci apátság előszállási uradalma. I. rész (1659 - 1825)
Farkas Gábor: A %irci apátság előszállásé uradalma. I. rés%: 1659—1826. Birtokviták Földvári hatalmaskodások Előszállás határos volt Földvár mezővárossal, határkövei egyúttal Fejér vármegye határait is jelezték, melyek Tolna vármegyétől elválasztották. A határkövek földhányásokon voltak elhelyezve, fehér színnel lefestve. Nyolc határjel volt Földvár és az előszállási puszta között. A pusztákért meg kellett küzdeni a földvári apáttal, Mednyánszky kanonok és címzetes püspökkel. A földvári apát lépéseket tett Előszállás Földvárhoz csatolására. A hírt páter Gergely hallotta a földvári tiszttartótól 1718-ban eg}' budai látogatása során. A puszták birtoklásáról azonban már a lilienfeldieknek sem volt okmányuk, így a sziléziaiak sem kezdhettek birtokvitába. „Fegyver nélkül nem lehet harcotfolytatni" - olvasható az iratban. A földváriak ugyanis veszedelmesen tartották magukat az előszállási határban, és azt mondották többeknek, hogy ők ezt a földet évtizedekig művelték, már a szokásjog alapján is őket illeti, hiszen elhagyott birtok, uratlan jószág. 1723-ban páter Gergely megvizsgálta a két település közti határjeleket, s ügy látta, hogy a földváriak mélyen behatoltak a pusztába. Pedig csak kevés területet művelhettek volna a páter engedélye alapján. A földváriak a földek után tizedet ígértek Előszállásnak, amit a majoros szedett volna be. A tizedet mégis a földvári tiszt szedte be, ami legbiztosabb jele az elbirtoklásnak, és annak, hogy' az előszállási határ eg}' részét a földváriak sajátjukként kezelték. A birtokhatár vitája miatt utazott Előszállásra páter Gergely, aki lovaskocsival bejárta a határt. Végighajtott a határvonalon, ahol a határhalmok álltak. Az volt a szándéka, hogy keréknyomokkal kijelölje a valóságos határt. Ezt a jelenetet látta Horváth István parasztember, aki négy igásökröt legeltetett az előszállási határjeleken belül. Horváth fellázította a földvári embereket, akik bosszút forraltak, s hatalmaskodást (actus minoris potentiae) követtek el: rátörtek az előszállási földekre, az ott dolgozó földművelők ekéit, az urasági szekereket fejszékkel felaprították. A tett feltétlenül bírósági eljárást kívánt.59 A zirci perjel (mint a sziléziai apátság magyarországi képviselője) benyújtotta a bírósági keresetet, s a pert 1723. március 14-re tűzték ki. A földváriak (Gyalu István, a mezőváros bírája, továbbá Szabó János, Kiss Pál, Takáts Mihály, Nagy Mihály, Barna János, Tatay Kristóf, Káloczy Miklós, Szanyi Márton, Molnár János), bűntudatot érezve, békés kiegyezést ajánlottak Zircnek, és ebbe a perjel beleegyezett. A határjeleket megújították.60 A földvári törekvéseket sikerült kivédeni, és egy okmányban ez olvasható: „már több mint 40 éve a% egés% uradalom birtokosai vagyunk”. 1731. december 18-án a király előtt ismételten bizonyítani kellett a zirci apátságnak az előszállási birtokokhoz fűződő jogát. Az igazolás tudatában az apátság újra eltiltotta — de kevés eredménnyel — a perkátaiakat Venyim használatától, de legeltetett a pusztán még Fiáth János birtokos nemes is.61 A győri jezsuiták és a zirciek vitája Kisvenyim puszta felett A perkátai jobbágyok a rác Kosta János bérlete idején tolakodtak be Kisvenyimre, valószínűleg a bérlő engedélyével, anyagi juttatás fejében. Az előszállási intéző erélyesen intézkedett; Perlaki Horváth Ferenc 1736-ban a perkátaiaktól elvett 2 ökröt, mert azokat tilosban találta.62 Birtokvita kerekedett Zirc és a győri rendház között. 1737. május 7-én Fejér vármegye küldöttsége kiszállt Venyimre, felülvizsgálta a határárkokat. Gyurkovits Ferenc a nemesi közgyűlés nevében felszólította a perkátai gazdatisztet, hogy a venyimi határból jogtalanul elhordott szénát adják vissza az apátság bérlőjének. A két fél között elmérgesedett a viszony; a jezsuita győri rendházfőnök „földesúri hatalmánálfogva" kitiltotta a zirci apátság embereit és a bérlőt Kisvenyimpusztáról.63 Ezután a győri rektor Zircen egyezkedett, a perjel előtt bizonygatta kisvenyimi tulajdonjogát. Amikor a perjel tiltakozott, a rektor nagy „patáliát” csapott. Az esemény leírója ironikusan megjegyzi, hogy a rektor „oly nagy lármával kezdte el a korholást és becsmérlést, hogy ha nyitlak laktak volna a monostorban, mindnyájunkat menthetetlenül megfélemlített volna.” Lármázására a ciszterciek nem reagáltak, s nyugodtságuk csillapítólag hatott a rektorra, a történeti leírás szerint indulata elenyészett, békés egyezséget ajánlott. A rektor Perkátára utazott, meghallgatott 34 embert, kikérdezte őket a venyimi határjelekről, a régi gazdálkodási szokásokról. A perkátai parasztok közül négyen vallották, hogy a vitás terület — a legelőnek az a része, amely az árokig húzódik — a zircieké, és a kisvenyimi földekhez tartozik. A többiek a legelőt a perkátai határhoz tartozónak mondták, ezzel a rektor korábbi nézetét erősítették meg. Kölcsönös megegyegyezésre egyelőre nem volt remény. 55 VeML Ap. It. Archivum Vetus. 531 A. 1749. 60 VeML Ap. It. Kéziratok gyűjteménye. Horváth Konstantin birtoktörténeti jegyzetei. 5. f. 61 VeML Ap. It. Archivum Vetus.C 197, 198. A. 1731; C 200. A. 1731. 62 VeML Ap. lt. Kéziratok gyűjteménye. Horváth Konstantin birtoktörténeti jegyzetei. A. 1736. « VeML Ap. lt. Archivum Vetus.C 221., 223., 224. A. 1737. 235
