Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Gelencsér József: "Kiszúrom a szemedet!" A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban
Gelencsér József: „Kiszúrom a szemedet!” A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban Magyarországra menekült horvát gyerek mesélte el kálváriájukat. Lakatos foglalkozású apját egyik éjszaka vitték el a szerbek, kiszúrták a szemét és halálra rugdosták.97 A hatalmon lévők a megvakítást büntetésként alkalmazták, gyakran a szenvedés, megalázás növelésére, mintegy a halálos ítélet minősített végrehajtására. Az így elkövetett cselekmény bűncselekmény volt, de az elkövetők megbüntetésére általában nem került sor. Az erkölcsi lazulással járó időszakokban, mikor az ember élete, testi épsége nem bírt értékkel, az egymással ellenséges felek évezredeken át, szinte napjainkig éltek a megvakítás módszerével. A jövő egyik riasztó lehetőségét jelzi, hogy a katonai publikációk szerint az USA, Kína és Oroszország már rendelkezik olyan lézerfegyverrel, mely alkalmas az ellenséges katonai jármű optikáját használó katona megvakítására.98 A népi gyakorlat A szem, a látás a tradicionális népi társadalomban a parasztemberek számára különös értékkel bírt. Hiszen ez biztosította az egyik fontos feltételt a munkavégzéshez, ezen keresztül pedig a megélhetést. A vak embert sajnálták, ám az egészségeshez képest jóval kisebb értékűnek tekintették. Ezért is nagyon vigyáztak a szemre. A Móri-völgy falvaiban is az idősebbek, a felnőttek azonnal figyelmeztették a gyerekeket, ha szúrós tárggyal egymás felé hadonásztak, veszélyeztették egymást: „Ki ne szúrd a szemit!” vagy „Vigyázz, kiszúrod a szemit!” Gyakran meg is tiltották az ilyen játékot. Az egymással dobálózó gyerekeket is figyelmeztette a felnőtt: „Nehogy kidobd a szemit!” vagy „Ki ne dobd a másik szemit!” Az így szórakozó, versengő gyerekek persze döntően fiúk voltak, legénykék, akik kővel, keményre gyúrt hógolyóval, rögös földdel dobálták játékból vagy méregből egymást. Népszerű volt a fiúk körében a nyila^ás. Szelencét, azaz orgonaágat vagy kőriságat hajlított meg a szülő, az idősebb rokon, két végét madzaggal kötötte össze. Ezt az íjat nyílnak nevezték, amihez nád nyílvesszőt használtak. Egyik végét a nádbütyöknél ék alakúra vágták, hogy illeszkedjen a madzagba. A másik végére egy kihegyezett bodzadarabot húztak. A nyílhegy akár sérülést, szemsérülést is okozhatott. A szülő figyelmeztetett: „Nehogy kilűdd a másik szemit!” Mert a szemet, a szemük világát nagy értéknek tartották. A felnőtt korba, vagy annak küszöbére jutott férfiak azonban időnként mintha megfeledkeztek volna a szem védelmére vonatkozó magatartásszabályról. Sőt, szándékosan sértették meg azt. Az előző századfordulón és a két világháború között Fejér megyében egyes településeknek, településrészeknek megyeszerte verekedős hírük volt. Közéjük tartozott különösen Csákberény, Jenő, Mór, Perkáta, Úrhida és Székesfehérvár parasztpolgár városrészei közül a Felsőváros. Majd minden vasárnap, ünnepnap, főleg a kocsmákban, táncos mulatságokban vagy búcsúk alkalmával összekaptak, verekedtek a legények, fiatalabb férfiak. A csetepaté során eszközt is használtak, csizmaszárból előhúzott kést, zsebből kivett bicskát vagy más kezükbe kerülő tárgyat, botot, fokost, borosüveget, szódáspalackot. A csákberényieket, úrhidaiakat ezért is okkal hívták bicskásoknak. A verekedés gyakran zárult késeléssel, bicskázással, összeszurkálással A verekedést rendszerint valamilyen sérelem indukálta. Lehetett jóval korábbi vagy az összeütközést közvetlenül megelőző időszakból származó. Az egymásnak feszülő, italtól és indulattól fűtött felek némelykor fenyegetően kiáltották oda a másiknak: „Megszurlak!” ritkábban „Szivén szúrlak!” vagy „Kiszúrom a szemed!” Az utóbbi fenyegetés ellenére legtöbbször nem a fej irányába, hanem a törzsbe döftek: hasba, mellbe, oldalba szúrás történt leginkább. A szem valójában igen ritkán került veszélybe. A fenyegetés azonban esetenként elhangzott. Igaz, inkább az ijesztést, félelemkeltést szolgálta, mintsem a tett előrejelzését. Sárkeresztesen (Fejér m.) Soós János (1941) saját ismeretei és az idősebbek elbeszélése nyomán így emlékezett: Még a régi Imrédi-kocsmában, úgy 1958 előtt, voltak nagy verekedések. Fenyegették egymást, hogy „Kibököm a szemed!” vagy „Kivájom a szemedet!” A „Kiszúrom a szemedet!” fordulatnál régiesebb szóhasználatra utal az előbbi fenyegetés is, az utóbbi pedig szinte archaikus. Ezt az idő múlásával a másik kettőnél is ritkábban mondták. A visszaemlékezők utaltak rá, hogy a „Kiszúrom a szemedet!” vagy hasonló fenyegetés az összeütközés során káromkodások, szitkozódások vág)’ átkozódások közepette hangzott el. Mint az egyik legnyomatékosabb fenyegetés, a verbális agresszió részeként, meghatározó pillanatban, a hatás fokozására törekedve hangzott fel. így legtöbbször vagy a verekedés elején, vagy amikor az a legmagasabb érzelmi fokot elérte. Hatásmechanizmusa is jól követhető: cél volt általa a másik fél tudatának, akaratának megtörése, sokkolása, az ellenfél megbénítása. A régi sérelem megbosszulására esetenként az utcán, a haragosok találkozásakor került sor. Erre mindkét fél, vagy egyikük, gyakran készült, máskor az indulatok egymás látványára vagy néhány szó nyomán csaptak az egekig. Egy velencei, 1912 telén megtörtént esetről a korabeli újság így számolt be: „Haragosok találkozása. Dömsödi János velencei lakos a minap az utcán összetalálkozott régi haragosával, Hegyi Jánossal. Rövid szóváltás után verekedés 97 LENGYEL 1993. 98 CIFKA 2011. 203
