Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Gelencsér József: "Kiszúrom a szemedet!" A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban
Gelencsér József: „Kiszúrom a szemedet!” A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban Az Árpád-házi királyok után a megvakítás kezdett kiszorulni a büntetések közül, de a további testcsonkító büntetések is többrendbeli megszorítások alá estek. így az 1405. évi törvény paragrafusai csak azoknak engedték meg, akik erre törvényi felhatalmazással bírtak. Már a törvény címe is kifejező: Kiknek áll jogában a gonosztevők megbüntetése. A felelet a jogosultak felsorolásával történt: a nádor, az ispánok, mások, kik bírói tisztet viselnek, illetőleg más megfogalmazással a bírák, az igazságszolgáltatók, a városi kapitányok. Ok voltak jogosultak és kötelesek büntetni, amibe a testcsonkítás is beletartozott. A jogosulatlan testcsonkítás — értve ez alatt a megvakítást is — pedig hűtlenségnek, majd hatalmaskodásnak minősült, így vont büntetést maga után. Amely azonban már nem megvakítást jelentett. Az egyik mérvadó rendelkezés e tekintetben az 1462. évi II. törvény, mely felsorolta azokat az eseteket, melyek a hűtlenség vétkébe tartoztak, melyek miatt a király a bűnös birtokait és fekvő jószágait másnak adhatta, adományozhatta. Elkövetői közé tartoztak másokkal együtt azok is, akik az ország rendes bíráit megölték vagy megsebesítették, különösen mikor azok köztisztükben jártak el. A megsebesítés felölelte a megvakítást is. Még egyértelműbben fogalmazott az 1495. évi IV. törvény a hűtlenség vétkét tárgyaló esetek és elkövetőik felsorolásakor. A 14. § értelmében e körbe tartoztak a testcsonkítók és s^emkivájók, kivéve a bánokat, vajdákat és másokat, kik tisztséget viselnek és az ország végvidékeit tartják kezükben. Az utóbbiak eszerint elkövethették a megvakítást, azaz élhettek a megvakítás büntetésével. Ugyanakkor a törvény láthatóan tovább szűkítette a szemkitolásra, testcsonkításra jogosultak körét. Werbőczy István nagy összegző munkájában, a Tripartitumban az I. rész 14. cím alatt sorolta fel a hűtlenség vétkének eseteit. A merőben eltérő jellegű bűncselekmények elkövetői között a 15. § említette a testcsonkítókat és a s^emkivájókat. O is kivette viszont e körből a bánokat, vajdákat és a véghelyek más tisztségviselőit, akik lényegében az 1495. évi törvénnyel egyezően, jogosultak voltak a megvakítás mint büntetés alkalmazására.19 A hűtlenség büntetése pedig a 16. cím értelmében azt jelentette, hogy a hűtlen ember mind fejét, mind örökségeit, azaz minden fekvő jószágát és birtokjogait örökre elvesztette. Tehát a hűtlenség büntetése nyilvánvalóan nem testcsonkító volt, így különösen nem a megvakítást jelentette. Figyelemre méltó az is, hogy a Hármaskönyv III. része 20. címében miként rendelkezett arról, hogy a szabad királyi városok polgárai mi módon büntethetik a nyilvános gonosztevőket. A tolvajokat, haramiákat, gyilkosokat, gyújtogatókat és más gonosztevőket a törvények betartásával, a bűntettekhez képest megfenyíthetik és megbüntethetik, de senkit meg nem csonkíthatnak. A Hármaskönyv tehát bizonyos büntetőhatóságoknak a testcsonkítást, benne a megvakítást kifejezetten tiltotta.20 Visszatérve a megvakításhoz mint bűncselekményhez, Frank Ignác a feudalizmus utolsó időszakának kiváló jogásza összegzésképpen ezt írta a megvakítás bűncselekményéről: „Régente a hívtelenség (hűtlenség) bélyegét viselte, ma pedig a nagyobb hatalmaskodáshoz tartozik: testvér és rokon megverése, vagy ember tagjainak, síméinek kis^akas^tása.” Nagyobb hatalmaskodás esetén pedig az elkövetőnek vérdíjat, azaz homagiumot kellett fizetnie, amely rendenként változó nagyságot ért el.21 Erdélyben viszont a 19. század második feléig hűtlenségnek minősült a testcsonkítás és s^emvájás.22 A Corpus Iuris Hungarici 1696 után megjelent latin nyelvű kiadásaiba egy sajátos jogforrás került, a Praxis Criminalis. Ez a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria részére kiadott büntető törvénykönyvnek, a Fernandeanak volt tükörfordítása. Bár soha nem volt hatályos magyar törvény, mégis nagy hatást gyakorolt a magyar büntetőjogra a 17-18. század fordulójától.23 Ezért említem meg, hogy - a korábbi megszorító rendelkezések ellenére - a Fernandea tüzetes szabályokat adott a testcsonkító büntetések mikori kiszabására és végrehajtására. (49. art.) A testcsonkító büntetések nálunk csak a 18. század utolsó évtizedeiben tűntek le végképp.24 Azt, hogy még a 18. században is gyakorlatban voltak az ilyen büntetések, bizonyítja Bodó Mátyás Jurisprudentia Criminalis című munkája.25 Erdélyben is a 18. század végén került eltörlésre a testcsonkító büntetés, mégpedig az 1791. évi XXXVIII. törvénnyel: Mivel „bizonyos az, hogy az eddigelé divatban volt testcsonkítás az élet megjavítására mit sem használ, sőt, inkább az életfentartás eszközeinek a megszerzésére az alkalmat megzavarja, ezért a testcsonkítás közös szavazattal eltiltatván.” A szemek kivájását a hűtlenség esetei közül a nagyobb hatalmaskodás körébe az 1723. évi X. törvény 6. §-a sorolta át. Ugyanis bizonyos bűncselekmények elkövetőit, így többek között a testvérek és vérrokonok megsebzőit, tagok megcsonkítok, szemek kivájóit, akként nevesítette, hogy a nagyobb hatalmaskodás büntetése alá essenek. A hatalmaskodás magánvétségnek minősült, így eredendően polgári törvényszék elé tartozott volna, ám a gyakorlat a szülők és mások súlyosabb sértéseit is a bűnvádi kereset alá vette, azaz ezekkel kapcsolatban is büntetőjogi eljárás folyt. 19 WERBŐCZY 1897,77-79. 20 WERBŐCZY 1897, 399^101. 21 FRANK 1845,717-720. 22 PAULER 1869-1870, II. 177. 22 BÉT ,T-K AJTÁR 1988, 29. 24 MÁRKUS 1898-1907, VI. 591-592. 25 BODÓ 1819,103.
