Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 42. (Székesfehérvár, 2014)
Tanulmányok - Gelencsér József: "Kiszúrom a szemedet!" A megvakítás mint bűncselekmény, mint büntetés, valamint továbbélése a népi gyakorlatban
Alba Regia 42. (2013-2014) GELENCSÉR JÓZSEF „KISZÚROM A SZEMEDET!” A MEGVAKÍTÁS MINT BŰNCSELEKMÉNY, MINT BÜNTETÉS, VALAMINT TOVÁBBÉLÉSE A NÉPI GYAKORLATBAN Bevezető A vakság a látóképesség átmeneti vagy végleges, illetve részleges vagy teljes hiányát jelenti. A 20. század közepi meghatározás szerint tudományos értelemben vak az, akinek szemében, agyában nincs fényérzés, praktikái tekintetben pedig az, aki közveden környezetében nem tud tájékozódni. A látási képességet elveszítheti egyik vagy mindkét szem, de gyakorlati értelemben csak mindkét szem látóképtelenségét nevezik vakságnak.1 A látórendszer bármely részének zavara vaksághoz vezethet. Napjaink szakirodalma szerint a vakság okai két nagyobb csoportra oszthatók. Lehetnek ezek az emberrel veleszületettek vagy szerzettek. A második csoportba tartozik többek között a szürke hályog, a krónikus zöld hályog vagy a cukorbetegség. Ennél a kategóriánál a felsorolást általában a sérülések zárják. A többes szám használatából is kitűnik, hogy itt összefoglaló megjelölésről van szó: sérüléssel a vakság többféleképpen alakulhat ki, idézhető elő. Egyrészt mechanikai (pl. éles tárgy, eszköz), másrészt vegyi (pl. gáz, vegyszer), harmadrészt sugárzással kapcsolatos (pl. nap, lézer), negyedrészt elektromos (pl. villámlás) hatásra következhet be a vakság. Az esetek döntő részében azonban a sérüléssel összefüggésben az okok közt nem a természet erőit, hanem az ember szándékos vagy gondatlan magatartását, más tekintetben jogsértő, esetleg jogszerű eljárását kell keresni. Vizsgálódásom középpontjában a vakság sérüléssel történő előidézésének bizonyos csoportjai állnak. A vizsgálódást döntően a jogtörténet, a jogtudomány és a néprajz módszereivel végeztem, interdiszciplináris jelleggel. Az ember alapvetően vizuális lény, így mindig is nehéz volt azok helyzete, akik egyik szemükre sem láttak. Különösen nehéz volt a régebbi századokban, amikor a teljesen látó ember is fokozottan függött azoktól a kisebbnagyobb közösségektől, melyeknek tagja volt, melyekre rá volt utalva. A korábbi időkben a társadalom, a közösség a vakoknak messze nem nyújtotta azt az érzelmi, anyagi, eszközbeli és más támogatást, mely könnyíthette volna életüket. Sőt, az esetek döntő részében a sérülés okozójának éppen az volta célja, hogy a megvakított ember alkalmatlanná váljon valamely tevékenységre, mi több, szinte vagy teljesen lehetetlenné váljon az élete. Ezen keresztül a környezet, a család, a szűkebb vagy tágabb közösség viszonyai is nehezüljenek. A sérülés által történő megvakulás, illetve megvakítás az ókorban és a középkorban a szokásjogban és a tételesjogi szabályozásban megjelent egyrészt olyan cselekményként, mely büntetendő; másrészt büntetésként. A tálió elvének követése nyomán e kettőt gyakran együtt említették, alkalmazták, ezért én is együtt tárgyalom. Általánosságban az mondható, hogy a megvakításnál mint bűncselekménynél egyik ember a másiknak szándékosan vagy gondatlanul, de végső soron jogellenesen vette el szeme világát. A megvakításnál mint büntetésnél pedig a bíráskodásra jogosult személy vagy testület jogszerű döntését, megvakítást elrendelő büntető ítéletét jogszerűen hajtotta végre a büntető hatalom ítélet-végrehajtója. A másik ember egyik vagy mindkét szemére megvakítása, mely bűncselekménynek minősült, többféle indokból, a bűnösség különböző alakzatai által, többféle módon megtörténhetett. Az ókor és a középkor emberét azonban mindezek kevésbé érdekelték, hanem igazából az eredmény — adott esetben a megvakítás, megvakulás — került figyelme középpontjába. Ide kapcsolódóan előbb általánosságban kell szólni a szankcionálásról. A korábbi századok emberének igazságérzetét az „ugyanazt-ugyanazért” szemlélet jellemezte. Az elkövetett bűncselekményekkel összefüggésben a büntetőhatalom részéről a tálió elvének azaz a tus talionisnak érvényesítését igényelte. Szoros értelemben a tálió a „szemet szemért” kívánalom következetes alkalmazását jelentette. (PL: A másik ember kezét levágó bűnös kezének lecsapását, büntetésként.) Azonban nem minden esetben volt mód az ilyetén, szorosan következetes szankcionálásra, ami teret nyitott a tükröző büntetéseknek. (PL: A hamisan esküvő ujjának ' ÚML 1961-1972, VI. 589. 187
