Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2012)
Tanulmányok - Gelencsér József: Egy sárkeresztesi faragóbognár
Alba Regia 41. (2012) családban. Lajos bátyám is napszámba járt először, későbben a bauxitbányába, mikor megnyílt. Az nagyon jó pénzkereső hely volt, persze nagyon sokat kellett dolgozni... Azt is megírom, az Apám és a Lajos bátyám részes aratók is voltak az uradalomban. Edes-apám 1925 nyarán pedig summás volt, mert azok minden nap mentek dolgozni, már tavasztól őszig, és így többet tudott keresni, mert 1926. jan. 31. megnősült, meg kellett keresnie amiből a lakodalmat ki tudták tartani. Meg a Zsófi nénémnek is előtte valamelyik éven volt az esküvője. Megvolt a kiadás. Köccségnek nevezték. Szokták mondani: Lakodalom tisztesség, nagy költség.,, A megrajzolt kép jól érzékelteti, hogy a minél nagyobb önellátásra törekvő család az összes külső munkaalkalmat megragadta. Pap Ferenc egész életén át mindig tervezett, állandóan elképzelései, célkitűzései voltak. Megvalósításukért hosszú életén keresztül sokat, nagy szorgalommal, erővel és ügyességgel dolgozott. Figyelemre méltó eredményeket ért el. A nehéz körülmények, az 1945 előtti kicsi társadalmi mobilitás ellenére feljebb jutott: a cselédsorból a mesteremberek, a falusiak közé küzdötte fel magát. Népművészeti tárgyak A pásztorművészet a népművészetnek a pásztorokhoz köthető, oda sorolt ága. Elsősorban a pásztorkodás szerszámainak, a pásztorélet egyes használati tárgyainak művészi megformálásában, díszítésében nyilvánult meg. Magát a fogalmat 1892-ben Herman Ottó vezette be, és azóta használatos a néprajzi szakirodalomban. Pásztorművészet természetesen korábban is létezett. Mégis a népművészet többi műfajához képest a pásztorművészetnek kevés emléke maradt fenn, részben azért, mert kevesebb is készült. A pásztorművészet elkülönítése a falvak, illetve a mezővárosok többi lakójának művészetétől viszonylagos. Hiszen a pásztorélet szerszámai, tárgyai készültek, használatban voltak a parasztcsaládokban is.7 Pap Ferenc példája is megerősíti az utóbbi mondatot. Uradalmi, illetve falusi bognárként, aki mezőgazdasággal, paraszti gazdálkodással is foglalkozott, készített a népművészet, azon belül a pásztorművészet körébe tartozó eszközöket. Ezek közül ostornyelekről, botokról, kampósbotokról van tudomásunk. A pásztorok, különösen a tehenesek, kanászok részére, ustomyelet faragott. Az alkarnyi hosszúságú nyélhez mindig somfát használt, mely szívós fafajta. Felső végét ólommal öntötte ki, díszítette. A legvégébe csavart, azaz srófot csavart bele, amihez a pásztor az ostor szíjvégét kötötte. Ezt már nem is a bognár, hanem a pásztor készítette. A srófra a szíjkötés, azaz a telek, másképp teleng került. Sudarat viszont font Pap Ferenc, mégpedig raffiából. A kellő hosszúságú darabot kettőbe hajlította, találkozási pontjuknál szájába, fogai közé szorította, majd elkezdte fonni. Meg is húzta időnként, hogy jó szoros legyen. Ahogy egy 6-8 cm-es rész elkészült, csomót kötött rá, majd még font pár centit. Újra csomózott, aztán a szálakat szabadon hagyta. így kétszer, takarékosabban lehetett a sudárt használni, mert a nagy durrogtatásban jócskán kopott. Az ólom felhasználásával készített, a karikás ostor nyelét díszítő fémintarzia Pap Ferenc által történő előállításáról csak töredékeket őrzött meg az emlékezet. A teljes folyamat ismertetéséhez a szakirodalom adatait is felhasználtuk.8 A hengeres formájú ostornyélbe az ólommal történő kiöntéshez először egymásba kapcsolódó árkokat kellett vésni. Aztán a megvésett nyelet papírral kellett körbetekerni, de úgy, hogy a papír túlnyúljon a fán, mintegy csövet, tölcsért képezve. Pap Ferenc a műveletet, az ólommal kiöntést egyedül végezte, nem szívesen látott akkor maga körül senkit. A körültekert botot függőlegesen tartotta, úgy öntötte bele a megolvasztott ólmot. Az befolyt a barázdákba, kihűlve megmerevedett. Aztán le kellett csiszolni, hogy a fával egy szintben legyen. Az ólom kellő súlyt adott az eszköznek, és az ostomyél így díszesebb lett, ami büszkévé tette gazdáját, a pásztort. Pap Ferenc az ólomöntéshez mindenféle hulladék ólmot felhasznált, begyűjtött. Csinált kampósbotokat is. Tűz fölött — főleg kenyérsütéskor, mikor nagy tüzet gyújtottak a kemencében — hajlította meg a fát, majd drótot kötött rá és úgy húzta mindig összébb a kampót. A fa melegítésénél vizet is használt. A meghajlított botot néhány hónapra marhatrágyába dugta, hogy érjen. Szép sárga színt kapott az eszköz és csontkemény lett. Erre a célra csak a szarvasmarha trágyája volt alkalmas, más állaté nem. Az akác szerszámnyeleket, így a kapába, vasvillába szántat is előbb bedugta érni a trágyába. Télen több botot, kampósbotot, szerszámnyelet is csinált, aztán ha jött valaki hozzá, hogy kellene neki, akkor csak leemelte és odaadta. A községben többen is készítettek kampósbotot. így Soós János (1901—1978) is, elsősorban saját magának. A vadrózsa ágát használta fel. Mivel a 20. század első felében a falubeliek telente dolgozni jártak az uradalmi erdőbe, ott kinézték maguknak a kellő vastagságú, hosszúságú ágat. Soós János is így tett, majd otthon a fát tűz fölött és meleg 7 HOFER 1981, 212-215. 8 MANGA 1981, 89-90. 25
