Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 41. (Székesfehérvár, 2012)
A Gunda Béla-Emlékülés előadásai - Paládi-Kovács Attila: Gunda Béla emléktáblája előtt
Paládi-Kovács Attila: Gunda Béla emléktáblája előtt török népcsoportokkal, terepkutatást is folytatott Moldvában, Dobrudzsában, Kis-Ázsiában, és egész életében izgatták a belső-ázsiai nomádok, meg a Volga-vidék török-ta tár népeinek életviszonyai. Gunda Béla, noha nagy kötetei, mint az Ethnographica Carpathica (1966), meg az Ethnographica Carpatho-Balcanica (1979) hangsúlyosan a magyar népterület peremeit, szomszédságát helyezik a kutatás homlokterébe, mégis maga is „a magyar nép tudósa” volt. Az O nemzedéke — a trianoni traumát megszenvedve — talán elődeinél is inkább törekedett arra, hogy a magyar népi kultúra értékeit felmutassa a világnak, és meggyőzze a világot a magyarság ezeréves európaiságáról, Szent István király óta életét szabályozó kereszténységéről, hagyományainak keleti hozadékát is megbecsülő európai kultúrájáról. Nekünk, tanítványainak is gyakran idézte Kodály szavait: „Magyar kultúra: örök harc a [keleti] hagyomány és a nyugati kultúra közt... Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat?” Gunda Béla, mint az 1943-ban megjelent Kodály Emlékkönyv szerkesztője, a fiatal korában sokat verselő és a költészetet egész életében tisztelő, szerető tudós pontosan értette a zenetudós Kodály metaforáját és szorongató kérdését. Az „óeurópai” népi hagyatékot a recens kultúrában is sikerrel nyomozó Gunda egyik kötetének mottójául a pszichoanalitikus etnológus Róheim Géza híres könyvének, a Magyar néphit és népszokások című kötetének konklúzóját választotta: „Európa népei egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy lelkileg milyen közel állnak egymáshoz.” Professzorunk a katedrán és értekezéseiben is kifejtette: „Nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem a legtágabb értelemben vett történelmében, hagyományaiban, kulturális örökségében. Haldoklásunkhoz közeledtünk, amikor anyanyelvűnkön egy idegen ideológiának kellett behódolni.” Történeti látásmódját jelzi az a megállapítása, miszerint „A nyelv révén [az írás révén] nemcsak egymással érintkezünk, hanem a múltunkkal is.” Ezt a hagyományfelfogást találjuk már az Elsüllyedt falu a Dunántúlon, Kemse község élete” címen 1936-ban megjelent „falukutató” monográfiában, majd bő fél évszázaddal később, 1991-ben tartott akadémiai székfoglalójában is: „A múlt hagyományvilágát magunkénak valljuk. De azt a világot nem kívánjuk öncélúan konzerválni, hanem a múltbéli értékeket történeti tudatunkba építjük be.” Gunda professzor még idős korában is örömmel ment falura, távoli pusztákra és tanyákra. Nyomozta az etnográfiai jelenségeket, meghallgatta elesett emberek szociális panaszait, boszorkánytörténeteit és tündérmeséit, mert azt vallotta, hogy „a terep az etnográfus laboratóriumai’ A néprajzkutató nem válhat szobatudóssá, nem elégedhet meg a könyvtárak, levéltárak információival, nem érheti be az újságok, a média riportjaival, ha követni akarja a vidéki társadalom életének kulturális, szociális változásait, ha meg akarja ismerni a népélet valóságos alakulását. Ez a falukutató fiatalságából megőrzött felfogása tette az Ö tanári tevékenységét is vonzóan elevenné. Hosszú tanári működése alatt három etnográfus nemzedéket nevelt fel. Az elsőt a kolozsvári, a másik kettőt a debreceni egyetemen. Nála sikeresebb egyetemi tanár nem volt előtte, és aligha lesz valaha a néprajztudomány hazai történetében. Tanítványai ma is hűségesen szolgálják a magyar néphagyomány, a kulturális örökség, a nemzeti önazonosság fennmaradásának ügyét és megőrzik, terjesztik néhai mesterük jó emlékezetét. PALÁDI-KOVÁCS ATTILA 168
