Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Gärtner Petra: Adalékok a lépes madárfogáshoz
Alba Regia 40. (2011) Csákánydoroszlóban vizet hozzáöntve tették fel a fagyöngyöt a tűzre. A kellemetlen szagú főzet állandó kevergetést igényelt. A csomóba álló lépet mosással megtisztították a magoktól, majd vízzel teli cserépbe téve félrerakták. Elég volt, ha kéthetente megmosták újra és kicserélték rajta a vizet. Ez a gondos eljárás megnövelte a lép eltarthatóságát.18 Készítettek enyvet úgy is, hogy a leszemezett bogyókat fele-fele arányban gyantával lassú tűzön összefőzték.19 A megtisztított lépet hideg vízben tartották, amelyet hetenként cseréltek róla. Madárfogás előtt szakítottak egy darabot a már előre elkészített lépből (egy galambtojásnyi 15-20 vesszőre volt elegendő) és lenolajon felfőzték. Ha nem találtak lenolajat, petróleum is megfelelt a célnak, sőt, ha a szükség úgy hozta, elvétve még disznózsírt is használtak.20 Az enyvet forrásig melegítették. Érteni kellett a módját, hogy kellő folyékonyságú madárenyvet készítsenek, nagy hidegben ugyanis könnyen megkeményedett a lépvesszőn, ilyenkor több lenolajra volt szükség, viszont elsokallni sem szabadott, mert a túl híg lép nem ragadt jól, ahogy a túlságosan kemény sem. A friss enyv, ha megfelelően készítették, nagyon ragadós, ez a tulajdonsága azonban idővel csökkent, ezért volt fontos, hogy a madarász mindig friss enywel induljon útnak. A folyékony enyvet egy ócska csizmaszárból készült bőrtokba kenték. Csákánydoroszlóban ezt tiékának, a debreceni határban pucámnak hívták. Ennek belső felén lépezték be a vesszőket. A deresedé hajnalok beálltával elérkezett az idő a lépező madárfogásra. A vend falvak madarászai ekkorra már beszerezték a szükséges eszközöket: a májfát, a csalimadarat, szárazrigót és a lépvesszőket. A lépvessző, vagy ahogy Farkasfán hívták, az enyüsvess^ő egy kb. 20-25 cm hosszú hántolt nyírfaág volt (Debrecen környékén fagyai). Egyik végén vastagabb csapot hagytak, amelyet tüzes szöggel fúrtak át, ezen a lyukon keresztül rögzítették a lépvesszőt a májfához. A legkedveltebb májfának való a fiatal, élő gyertyán volt. A fának az ágát csak fent hagyták meg, ezekre a kihegyezett ágcsonkokra húzták rá a belépezett vesszőket. Minden rigász két májfát állított, s köréjük négy-öt fenyőt (hiujenyo) ástak le, ezekre akasztották kalitkástul a csalrmadarakat. Egy alkalomra négyet-ötöt is vihetett magával a madarász, abból a fajtából valót, amelyet fogni akart és általában nőstényt, mert az csalogatta oda a nőstényeknél kiválóbb énekesmadár hímeket. Amikor a csalogatómadár meglátta társait, a hangjával odacsábította őket, s azok az enyves vesszőkre rászállva ott ragadtak. Az első hívórigót a farkasfaiak apátistvánfai rigászoktól vették.21 Akadtak olyanok is, akik vagy kölcsönkértek, vagy maguk szerezték be lószőrhurokkal. Figyelemre méltó, hogy ilyen esetekben kétfajta vadfogási mód kapcsolódott össze, hiszen ami az első vadászaton zsákmány volt, az a másodikon csalétek lett a vele egy fajba tartozó madarak fogásához. A csalimadarak a fogságban egy idő múlva elhitványultak, ezért vagy szabadon engedték őket, vág}' syára~ rigó lett belőlük. Pável Ágoston írja, hogy a vend vidéken szokás volt a májfa tetejére szurkos fonállal egy halott rigót odavarrni, ezt hívták száraz rigónak. Nem kitömött állat volt ez, hiszen nem szedték ki az állat belsőségeit, hanem télen jól kifagyasztották, majd megfüstölték és kiszárították. Ilyen formán akár 6 évig is elállt és csaliként használható volt a tollas madár.22 Ennek az volt a funkciója, hogy ne csak a hangjával, hanem a látványával is vonzza oda a társait.23 Sokszor a csalogató látványelemeket síppal is kiegészítették. S hogy a madarak minél gyanútlanabbul közeledjenek a csapda felé, a csalimadarak kalitkáját is zöld ágakkal fedték be, sokszor még a madarász is zöld ruhát viselt.24 Éjjel lámpa mellett is szoktak csalogatni, mert a felzavart madarak a világosság felé röpültek, s így beleragadtak a lámpa közelében lévő lépvesszőbe. Győrffy István szerint sokszor madzagot is bekentek léppel, s annak két végét egyegy seregély lábára kötötték, majd a seregélycsapatba eresztették a két madarat, ahol azok a lépes madzagba gabalyították felzavart társaikat. Seregély és varjú fogásához használták a földbe ásott, lépezett papírtölcsért, melybe csalétket is tettek. Az óvatlan madár csőrével belenyúlt, a tölcsér pedig a fejére ragadt.25 Ecsedi a Tiszántúl népies vadfogásáról írt tanulmányában e vadfogási mód gazdag formai változatosságát mutatja be. A lépes vadászat itt nemcsak lépvesszővel történt, hanem kenték az enyvet bogáncsra, bogáncsot imitáló lépes karóra, napraforgóra egyaránt. Minthogy a bogáncsféle a tengelic tápláléknövénye, a magas szárú kórók ágai közé is beleszurkáltak enyves vesszőket. Egyedi esetként írja le, hogy a lépvesszőt egy bodzafagyűrű segítségével élő fára erősítették fel. Ez a „gyűrűs megoldás” azért volt praktikus, mert a rászálló madár súlya alatt leesett a vessző, s így nem vergődött bele teljesen a lépbe. A gondos madarász homokot, vagy fahamut vitt magával, hogy azzal dörzsölje le a madarak enyves szárnyát.26 A legalkalmasabb madárfogó területeknek a madarak ívóhelyeit, a borókabokrok környékét, erdőszéli tisztásokat tartották. Ide érkeztek már kora hajnalban a madarászok. Az összes előkészületet ugyanis még virradat előtt be kellett 18 CSABA 1972, 255. 19 PÁVEL 1942, 142. 20 CSABA 1972, 255. 21 PÁVEL 1942,153. 22 PÁVEL 1942,154. 23 Arról, hogy ehhez a módszerhez valamilyen mágikus tartalom is kapcsolódott volna hozzá, egyetlen általam felhasznált forrás sem tesz említést. 24 Ehhez kapcsolódóan Győrffy' Pázmány Péter Prédikááók (1636) könyvéből idézi: .yi *öld erdőben vadászó, madarászó emberek földbe öltödnek, hogy a hasonlatosság édesgesse, ne ijessze a vadakat". GYOREEY é. n. (1934) 44. 25 GYŐRFFY é. n. (1934) 44. 26 A madarak hamuval való tisztítása már Pák Dienes Vadás^attudomány című 1829-ben megjelent könyvében is szerepel. PÁK 1829, II. 143. 327 1 T
