Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Halász Péter: A csalán (Urtica urens) szerepe a moldvai magyarok életében
Alba Regia 40. (2011) HALÁSZ PÉTER A CSALÁN (URTICA URENS) SZEREPE A MOLDVAI MAGYAROK ÉLETÉBEN A hatvanessfendős Lukács Lászlónak, aki nagyon jól tudja, mifán teremnek a csángók. A moldvai csángó magyarok életében sokkal nagyobb jelentősége van a vadon nőtt és termesztett növényeknek, mint az állatvilágnak. Amíg az állatok, különösen a nagyállatok a munkában, a vagyonszerzésben és részben a ruházkodásban vannak segítségükre, s a táplálkozásban inkább csak ünnepi alkalmakkor szerepelnek, addig a növények a mindennapi táplálkozást, a gyógyítást, az építkezést, a tüzelést, a festést, a hiedelmeket és nem utolsó sorban a díszítést szolgálják. Az élővilágnak ezt a két területét a csángók hagyományos életében betöltött jelentőségük szempontjából nem is lehet egy napon említeni. Azt mondhatjuk, hogy’ emberöltővel ezelőtt a moldvai csángó falvak családjainak nagyobb ríssy valamilyen mértékben foglalkozott a vadon nőtt növények gyűjtésével. Sok mindentől függ ez a részvétel. Befolyásolhatják földrajzi tényezők. Ki hol lakik: faluszélen, erdőhöz, lunkáhosj közel, vagy távol. Természetes, hogy olyan falvakban, mint Trunk, Jugán, vagy Szabófalva, ahol ma már gyakorlatilag nincs erdejük, egészen más a gyűjtögetés mértéke és jelentősége, mint az erdők közé bújt településeken, teszem azt Gorzafalván vagy Külsőrekecsinben. De egy-egy falun belül is nagyok lehetnek az eltérések. A táplálékul használt növények gyűjtését elsősorban a vagyonosság szabályozta, éspedig nem is föltétlenül a rászorultság tekintetében, hanem a falu értékítélete szerint. Egy magára adó, módosabb vagy legalábbis módosnak tartott család nem engedhette meg magának, hogy csalánt vagy vadlabodát szedjen az út szélén, még ha egyébként szívesen meg is ette volna. Persze vannak kivételek: számos jógáddá embert ismertem, aki tavasszal salátaboglárkát és vadhagymát gyűjtött, egyszerűen azért, mert - szerette. De azért elsősorban és egyre inkább a szegénység szorítja a csángó családokat az erdei és mezei növények nagyobb mértékű, étkezési célú gyűjtögetésére. Csíkfaluban jegyezték fel: „Egy sokgyermekes szegény család édesanyjától azt kérdeztem, hogy mit ad enni a gyermekeinek, amire azt válaszolta, hogy reggel azt, ami estétől maradt, este azt, ami délről megmaradt, délre pedig főz valami dudákat a kertből, vág)’ pityókát, vág)’ ami van.”1 2 A vadon termő növények táplálkozásban betöltött szerepének jelentősége a már említett szegénység mellett a római katolikus vallású csángók aránylag gyakori böjtölésére vezethető vissza. Már Bandinus Márk, a boldog emlékezetű és szerencsétlen sorsú moldvai püspök is több helyről hírül adta a XVII. század derekán készült leírásában, hogy a moldvai katolikusok - az oláhoktól eltérően - pénteken és szombaton kívül szerdán is tartózkodnak a hús és a tejfélék evésétől.3 A böjtnek a hazainál szigorúbb megtartása ma is jellemző a moldvai magyarokra, elsősorban az ötven esztendősnél idősebb nemzedékre. „Régen nagyon bojtos volt a világ” — mondta egy asszony Vizántán. A csángók — és általában a hagyományos vallásosság - körében a böjt a mértékletesség, az önmegtartóztatás erényének cselekedete. A test sanyargatása, aminek célja a lélek felemelése és a bűnbánat kifejezése. A böjtnek azonban van racionálisabb, ha nem is éppen tudatos, ösztönösen megvalósított, biológiai értelme is. Nevezetesen a téli, különösen a farsangi időszakban felvett egyoldalú, fehérjében és zsírokban gazdag ételeket követően a szervezet „méregtelenítése”. A keresztény, elsősorban a katolikus egyház, fölhasználva az emberiség évezredes tapasztalatát, a természetgyógyászat bölcs útjaira terelte a hagyományos közösségekben élő ember életvitelét, amire nyilván kereszténység előtti, ősi hagyományai is hajlamosították. Mégpedig olyan eszközökkel és olyan eredménnyel, amit a bioétkezés mai hívei és terjesztői a maguk zajos hírverésével aligha tudnak elérni. Az egyház a maga böjtölésre késztető előírásaival, még az engedmények évszázados sorozata után is 1 loínktr. vizes hely, vizek széle, ártér (’lunca’ ua., rom.). 2 ZAKARIÁS 1997, 171. 3 DOMOKOS PÁL PÉTliR 2001, 299-435. 319
