Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Gelencsér József: Az özvegy nehéz élete - Sors és jogi néphagyomány
A/ba Regia 40. (2011) Megvakítás Gölöncsér Lajos (1895—1972), mint Gölöncsér Julianna legidősebb testvére, a család meghatározó, mindenkinek parancsolni szerető, a családot vezetni kívánó személyisége drámai hangú, fenyegető kijelentést tett. Az 1934-es házasságkötést megelőzően azt ígérte lánytestvérének, hogy „kiszurkájjo a szemeit, asztán eltartya, ha a Szumper Gyunhó megy el feleségül”. Máskor a kijelentés variánsaként azt mondta, hogy „mind a két szemit kiszúrom, asztán a gye re kivé eggyütt eltartom”. Gölöncsér Lajos megnyilatkozásában a megvakítás cselekvőképtelenné tevő eseményként, kemény megtorlással fenyegetésként jelent meg. A fenyegetés semmiképpen nem improvizált, nem egyedi megnyilvánulás, hanem a nép körében időnként alkalmazott igen súlyos hátrány kilátásba helyezése volt, párosítva ellentétével, a következmények miatti gondoskodással. A megvakítás, úgy is mint cselekmény, sőt bűncselekmény; úgy is mint büntetés, nagy múltra tekint vissza. Nincs itt mód a szemkitolás történetének részletes ismertetésére, ezért elsősorban a jogi szabályozásból emelünk ki néhány elemet. Hammurabinak (Kr. e. 1728? — 1686), Babilónia királyának törvénykönyve egy kőoszlopba vésve maradt fenn. A szabályok vagy inkább ítéletek legnagyobb része büntetőjogi jellegű. A már meglévő jogszokásokat kodifikáló szöveg kimondta: „Ha valaki másnak a szemét kioltja, szemét oltsák ki.” Ezen kívül szerepelt a szem kiszúrása büntetésként, illetve rendelkeztek arról, hogy milyen árat kell fizetni annak, aki egy rabszolga vagy egy felszabadult személy szemét elpusztítja.18 A hinduk ősi törvénykönyve, Manu törvényei a szanszkrit irodalom versbe foglalt szabályait jelenti. Manu a büntetés tíz helyét nevezte meg, melyet a három alsó kasztnál kellett alkalmazni. A tíz között szerepelt a szem is.19 A zsidó-keresztény kultúrában szintén korán és szigorúan szabályozták a szemkitolást. A Bibliában, az Otestamentumban Mózes II. könyve 24. részében szerepel a sokat idézett mondat: „Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért.” A tálió elvét követő rendelkezés után pár sorral lentebb olvasható a kompozíció elvétől áthatott szabály: ha valaki a szolgájának vág}' szolgáló leányának a szemét üti ki, úgy bocsássa őt szabadon, hogy saját szemét megtarthassa. A középkor emberének igazságérzetét az „ugyanazt ugyanazért” szemlélet jellemezte. Az elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban a tálió elvének alkalmazását kívánta meg. Szoros értelemben a tálió a „szemet szemért” elvárás következetes véghezvitelét jelentette. (Pl. a másik kezét levágó bűnös kezének lecsapása.) Mivel nem minden esetben volt mód az ilyetén szankcionálásra, ezért tér nyílott a tükröző büntetésekre. (Pl. a hamisan esküvő ujjának levágása.) A tálió mint büntetési elv sokáig élt, de mellette a vagyoni érdek feltűnése lehetővé tette a kompozíció elvének érvényesülését. Azaz a sértések vagyoni értékben történő kifejezését, megváltását. A büntetéseknél idővel az azonosság helyébe az arányosság lépett, mely egyaránt kielégítette a sértett és a társadalom igazságérzetét.20 A megvakításnál vagy szemkitolásnál mint büntetésnél egyaránt érvényesült a tálió elve és a tükröző jelleg. A „szemet szemért” elv valóságos, szó szerinti alkalmazására került sor. Aki más szeme világát elvette, annak el kellett szenvednie, hogy a sajátját is elveszítse. Igen figyelemre méltó, hogy az elv szemléltetésére ez a szabály, illetve szólás alakult ki, mely nagyon kifejező. Ha a tálió alkalmazására nem nyílott lehetőség, a tükröző büntetéssel éltek. Ennek korlátozottabb érvényesülésére is van példa. Ide sorolható a tolvaj megvakítása, hiszen cselekménye végrehajtásához - más testrészek mellett — az elkövető szemének, szemességének is meghatározó szerepe volt. Tekintve hogy a megvakítás az embernek bizonyos tevékenységekre alkalmasságát megszüntette vagy csökkentette, súlyos következményekkel járt. Gyakran alkalmazták a középkorban. így az uralkodásra, utódlásra potenciálisan jelölt személyekkel szemben is. Magyarországon az Árpád-korban többek között Vazullal, II. (Vak) Bélával és Almossal szemben. A szemkitoláshoz, szemktszúráshoz, szemkivájáshoz képest a megvakítás enyhébb módja volt az, mikor a szem elé izzó ércmedencét tartottak, ami a látóképességet nem teljesen semmisítette meg. A középkorban szerte Európában alkalmazták a testi büntetéseket. Ezek egyik csoportját alkották a testcsonkítók, melyek a kéz, ujj, orr, fül levágását vagy a szem kitolását jelentették. Ezeket Magyarországon is századokon keresztül gyakorolták. Szent László és Kálmán király törvényei szóltak a szemkitolással való büntetésről, különösen a tolvajok megvakításáról. Szent László II. törvénye 12. pontjában így rendelkezett: „Ha pedig (a tolvaj), hogy meneküljön az akasztófától a templomba menekül, kihozván őt a templomból, vakítsák meg... Az olyan rabszolga pedig avagy szabad (ember), aki libát vagy tyúkot lop, fél szemét veszítse, és amit lopott, adja vissza.” A 14. pont előírta, hogy „a szökött rabszolgát, ha valahol lopáson érik, vakítsák meg”. Szent László III. törvényében is megjelent a szemkivájás, mint szankció. Könyves HAMMURABI 1911, 54. 19 MANU 1915, 113., 125. 31 Részben MK/.I.Y 2007, 299. T T 287
