Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Gelencsér József: Az özvegy nehéz élete - Sors és jogi néphagyomány
Gelencsér József: Ag özvegy nehég élete - Sors ésjogi néphagyomány hasonló okból élt a ritkábban előforduló sororatus intézménye is, amely azt jelentette, hogy a férj elhalt felesége nőtestvérét vette el. A feudalizmus idején is tovább élt a sororatus úgy a nemesség, mint a jobbágyság körében, igaz, szűkülő mértékben. A polgári korban, a 20. század első felében gyengülő gyakorlatként, jogszokás formájában létezett a paraszti társadalomban. Igari István második felesége az elsőnek rokona volt. Hermann Julianna saját gyermekét, Margitot nem vitte magával a házasságba, a nagylány nem került Sárkeresztesre. így nem állt fenn annak a veszélye, hogy emiatt mint mustoha az Igari leszármazottakat háttérbe szorítja. A rokoni kapcsolatok nyomán a három Igari gyerekkel nem volt rossz a viszonya. Az unokák pedig szinte el is felejtették, hogy nem a vér szerinti nagyanyjukat ismerik. Férje halála után kikerült a vagyonból. A sororatus figyelhető meg if). Igán Imre feleségének, Nagy Eszternek családjában. Az ugyancsak sárkeresztesi Nagy Eszternek (1930-2000) édesapja Nagy Imre (1904—1974), édesanyja Dávid Zsófia (1908—1937) volt. Az utóbbi halála után az apa az anya unokatestvérét, Dávid Erzsébetet (1914—1983) vette feleségül, aki később két fiúgyereket szült. A sororatus egy régi jogintézmény népszokásként! továbbélését jelzi. Az özvegyek házasodásánál a sororatus és a leviratus feléledésére a néprajztudomány is felfigyelt, számos helyről hozott rá adatot.4 juttatás Igari István második házasságkötése előtt házának felét és külterületi ingadanai egy részét fiára, Igán Imrére íratta, neki juttatta. Döntése a jogtörténet illetve a népi jogélet szempontjából két vonatkozásban is érdekes. Egyrészt az öröklés tekintetében. Igari István három leszármazottja örökléséről másként gondolkodott, mint ahogy a hatályos jog rendelkezett. Az utóbbi a leszármazottak egymás közti egyenlő öröklését szabályozta. Viszont az örökhagyó a két lány rovására a fiúgyerek örököst kívánta előnyben részesíteni. Végső soron apjuk 1939-es halálakor a leányok ezt tudomásul is vették. Elfogadták, hogy ők kevesebbet örökölnek, mivel kiházasították őket, azaz házasságkötésükkor ingóságokat kaptak. Bár 1939-ben ők is örököltek az újhegyi, illetve páskomi földterületekből, de összességében számottevően kevesebb jutott nekik, mint fiútestvérüknek, illetve annak ugyancsak fiú leszármazottjának. Az öröklési jogot kodifikáló 1840. évi törvénycikkek után a jogszabályi rendelkezések az egyenlő öröklésről szóltak. Am mellette párhuzamosan az öröklésnek még két, ettől eltérő formája élt jogi népszokásként. Egyrészt a fiági öröklés, mely azt jelentette; hogy az ingadan vagyonból, különösen a földből csak a fiúk örököltek természetben, a lányok vagy lemondtak az öröklési jogukról, vagy csekélyebb juttatással elégedtek meg. Másrészt élt a törzsöröklés, mely a fiúk közül csak egynek juttatta a földet, a többieket ő elégítette ki pénzben vagy más módon.5 Sárkeresztesen a 20. század első fele, különösen a két világháború közötti időszak a fiú, illetve a leány öröklése szempontjából a jogi szabályozás és a népi jogszokás (fiági öröklés) párhuzamos élésének, mi több ütközésének kora. A férfi leszármazott nagyobb öröklését az érintettek hol alkalmazták, hol nem. Elfogadása körül konfliktusok, viták keletkeztek. Fonák helyzetek is kialakulhattak. Gölöncsér Julianna egyik oldalról tudomásul vette, hogy férje, illetve fia többet örökölt Igari Istvántól, mint annak lányai. Ugyanakkor saját apja halálakor, 1931-ben magának fiútestvéreivel egyenlő részt követelt.6 Magatartása emberileg persze érthető. A népi gyakorlat, a nők kevesebb öröklése a korábban hatályos jogszabályokon, a népi jogszokáson alapult. A feudális jog szerint az atyai ősi vagyonban a nemeseknél a nőknek csak a negyed erejéig (leánynegyed) volt öröklési igényük. A szerzett ingadanokban a nők és a férfiak egyenlően örököltek, kivéve, ha az apa az öröklést a fiágra korlátozta. Mindenképpen a fiúkat illette az atya családi háza, levéltára, fegyvere. A jobbágyoknál az ősi vagyonban a fiúk és leányok egyenlően örököltek, de csak akkor, ha a jobbágyleányt az atyja halála előtt nem házasították ki.7 A sárkeresztesi jogszokás tehát esetünkben a 20. század első felében törvényrontó erővel hatott. A már hatályon kívüli feudális jog továbbélése és a leegyszerűsödés figyelhető meg benne. Másrészt figyelemreméltó a juttatás az újabb házasságkötéssel összefüggésben is. A szülő életében vagyonából a leszármazottaknak csak bizonyos esetekben, kritikus alkalmakkor juttatott. így ha öreg kora miatt alkalmadannak érezte magát a további munkára, vagy ha az utódok a juttatásra kényszerítették. A vizsgált esetben Igari István önként tett juttatást gyereke javára, a második házasságra figyelemmel. Ilyen módon ugyanis azt biztosította, hogy ha előbb hal 4 TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 280-81. 5 TÁRKÁNY SZŰCS 1981, 760. 6 GELENCSÉR 2005,15. 7 BÉLI 2000,133., 136. 284
