Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)

Gelencsér József: Az özvegy nehéz élete - Sors és jogi néphagyomány

Gelencsér József: A% özvegy nebé^ élete — Sors ésjogi néphagyomány

maradt özvegy, ugyanis elhozta Zámolyról, és feleségül vette elhunyt neje rokonát, Hermann Juliannát (1875 körül — 1952?). Cselekedete jól példázza a középkori sororátus népi jogszokásként történő továbbélését. Döntésénél nyilván érvényesült az a felfogás, hogy az új feleség jobban szereti rokona gyerekeit, mint egy idegen. Hermann Juliannát a gyerekek elfogadták, az unokák pedig nagyanyjuknak tekintették, „Igari öreganyánk”-ként emlegették.

Hermann Julianna és Gölöncsér Julianna első találkozását a meglepetés hatotta át. Igari István lovaskocsival hajtott keresztül a falun, mellette ült második felesége. Útközben meglátták, hogy Gölöncsér Julcsa tragacson a Sárgaföldes-gödröktől a lakás karbantartásához szükséges sárgaföldet tolt hazafele Kis utcai házukhoz. A föld tetejére ráültette Lajos nevű testvérbátyja (1895—1972) kisleányát, Bözsikét (1920—2000). — Milyen heles kis menyecske! — mondta Hermann Julianna a férjének. — Te bolond! Ellesz (ez lesz) majd a menyed! — válaszolt Igari István a helyi viszonyokat még nem ismerő feleségének, aki a helyzetet félreértve a lányt menyecskének nézte.

Gölöncsér Julianna és Igari Imre házassága igen rövid ideig tartott. 1923. március 20-án megszületett gyermekük, akit ugyancsak Imrének kereszteltek (1923-2003), de a férj ugyanezen év szeptember közepén cukorbajban elhunyt. Gölöncsér Julianna élete végéhez közeledve mesélte el keserű sorsát, mely özvegységével vette kezdetét.

„Mikor megha(l)t az uram, nem vöt pézünk koporsóra se. Nem vót egy krajcár se. Elattuk előtte a tehenet, annak fele árát vitte e(l) Pestre, a korházbo. A másik fehér eggt’ gyönge borgyut vettem. Arattam neki a füvet, azon tángátom (gyengén tartottam). Két hónap utánn meggyütt az uram Pestrű, asztán még két hónapot é(l)t. Cukorbeteg vót. Az udvaronn vót eggy nagy agácofa, kiterítette a pakrócot alá, asztán ott fekütt. Búcsú hetibe ha(l)t meg. Előtte megfősztem a búcsúi ebédet, eballagtunk a búcsúra. Ott is rítam. Szeptember tizennyócadikán ha(l)t meg.

A nagynénje adott a koporsóra pézt, de eg}' hétre rá jelentkezett, hogy aggyam meg az árát. E(l) köllött annyi a borgyut.

A szobábo két székre tették rá a koporsót, amit Fehérváron vettünk. Temetés után gyütt meg a pesti klinikám a kórházkőccség. Kigyutott nekem az életbű!

Mikor megha(l)t az uram, az öregek el akartak marnyi, hogy semmi helem ott nincs. Ott maradtam egy krajcár nékünn, egy hat hónapos gyerekke. Öreganyánk rondább vót, mint öregapánk. (Ti. Igari István és felesége. Az unoka szemszögéből nevezte így őket.) De mielőtt öregapánk másoccor nősűt, ráíratott a fijáró a hat páskombú kettőt, meg a fé(l) házot. (így az elhunyt Igari Imre, mint tulajdonos után a csecsemő Igari Imre örökölt, lett a résztulajdonos. A páskom eredetileg legelőterületet jelentett, de ekkor már szőlőt vagy szántót.) Ezér asztán az árvoszékhő mentem, azok írtak ki az öregeknek levelet.

Tizeneggy évig vótam özvegy. Tizeneggy évig kinlóttam az öregekke. Rondák vótak, de e(1) köllött tűrnyi. Nye(l)tem, fa(l)tam. (Ti.tűrt.) Ha dógosztam nekik, nem vót baj, de ha nem dógosztam, baj vót. De ha azoknak dógosztam, nekem nem vót. Sokat vártám, abbú vót pézem.

Gyüttek vóna a kérők, én meg nem akartam férhő mennyi (férjhez menni). Asztán komendáták (ajánlották) észt a Gyurit (Szumper György, 1905—1945), gazdasági cseléd vót. Asztán montam, nem érek én rá most férhő mennyi, mer karácson előtt sok munka vót (ti. varrás).

Nem akartam hozzámennyi. Mikor eccer ideeresztettem, utánno emontam a gyereknek, mér vót itt. -Mit mondott neki édesanyám? - ászt kérdezte. - Hát én nem tudom, én nem akarok férhőmennyi. - észt montam. A gyerek meg húzott hozzá (ti. vonzódott Szumper Györgyhöz). Az öregek eccer oda vótak Pestenn. Kapott a gyerek is tülük sütemént, fügét. Adott belülié a Gyuri bácsinak is, elosztotta háromfelé. Én meg nvafakattam, hogy a gyerek húz hozzá. így az adott férhő.

Hire ment, hogy a Szumper Gyurihó hozzá megy a Gölöncsér Julcsa. Rítam, el is utasítottam, hogy nem megyek hozzájo. Gyütt anyám is, hogy ne mennyek a béresházbo.

Asztán meg sorgyáztok (sorra jöttek) itt a vénasszonyok, ki az ángyát (idősebb assszonyrokon, különösen a testvérbáty felesége) kütte, ki mást, hogy ne mennyek béreshő, hanem az ű rokonnyáhó. De ara mindre kereshettem vóna.

A Mónárék (Molnár Ferenc és felesége, Igari Mária, ez utóbbi az első férj testvére) egy gazdaemberhő akartak hozzávernyi (kényszeríteni). De én nem dógozok senkinek. Meg az én gyerekemnek se mongya senki, hogy az enyimébe vagy, az anyád Istenit! Lajos bátyám ászt monta, kiszurkájjo a szemeimet, asztán e(l)tart, ha a Szumper Gyurihó menek.

Asztán montam a szülének (ti. az édesanyjának, így hívta az unoka szemszögéből), úgy lessz, ahugyan maguk akargyák, nem menek senkihő! Mer cseléd vót, azér nem akarták.

Telt az idő. Eccer leparancsútam a gyereket, pedig világos vót. Ne gyűjjön ide senki! Lefeküdünk. Asztán gyüd. (Ti. Szumper György.) Megá(ll)t, toporgott, ha(ll)gatkozod, eQment. Másnap küde ászt, aki komendáto, eggy asszont, hogy mit csinyátom, hogy' e(l)mentem hazurú. Bolondot ne csinájjok bellüle, meg a gyerekbű. Ritám egy fókát (sírtam egy sort), asztán montam neki: na, gyűjjön el estére! Asztán gyütt. Türelmes vót szegén, gyütt vasámoponként. Asztán má kérdezte, hogy mi a szándékom, mit mondjon othunn? - Legyenek jó reménségge! Én nem tudom misinájjok (mit csináljak)? — ászt montam.

280