Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Szabó László: A nő helyzete az oszét társadalomban
Sgabó Lásgló: A nő helyzete a% ossÿt társadalomban előírásoknak való megfelelés vagy meg nem felelés keveredik a kutatók szerint. V. Dubjanovszkij rövid összefoglalása szerint a 19-20. század fordulóján a házasságnak három szokás szerind módja volt:1 Egyik az, amikor a vőlegény (illetve családja) kifizeti vagy természetben átadja a menyasszonyért a menyasszony családjának az általuk meghatározott összeget, javakat, amit oszétul iradrnk, vagy ironagdaunak általánosabban ismert kaukázusi, közép-ázsiai nevén kálimnak neveznek. A másik, amikor a vőlegény ezt a vételárat nem tudja kifizetni, s ezért közösen megegyeznek, s vételár nélkül kerül a nő a férfi családjába, ritkább esetben vőnek megy. A harmadik pedig a leányrablás útján való házasodás, ami történhet azért, mert a vételárat nem tudja lefizetni a vőlegény, vagy mert a család ellenzi a házasságot, de a fiatalok akarják. Kálim vág)/ irad. Az trad szót ősiráni nyelvi örökségnek tartják, s a legrégebbi társadalmi szokások között tartják számon az így nevezett szerződést és ajándékot. Az ekkor még eposszá össze nem állított, nartokról szóló történetekre is hivatkoznak (köztük Pfaf, V. B. gyűjtéseire), miszerint már ezekben is előfordul. Eredetileg a régi irániak által kialakított rendhez kapcsolják, ami a leány, a menyasszony értékét fejezte ki. Egy tehén volt az egység, s harmincnál több nem lehetett. Am idők folyamán egyre-másra növekedett az irad összege, értéke, elérve, sőt meghaladva a százat is. A kálim vagy irad adását nem lehet etnikumhoz, egy-egy néphez, kultúrához kötni. A Kaukázusban általában minden népnél ismeretes volt a kálim adása. Azt viszont elmondhatjuk, hogy a legnagyobb, s éppen ezért a legkárosabb mértéket éppen az oszéteknél érte el a 19. század végére. Nem véleden, hogy a fiatalok a 19. század utolsó másfél évtizedében mozgalmat indítottak a kálim fizetésének eltörléséért. Újságcikkek sora foglalkozott ezzel, jó tollú írók, neves közéleti személyek álltak a sajtó és a mozgalom szolgálatába, számos esetet örökítve meg. Az ekkor már idejét múlt és kétségtelenül káros hagyományokkal szemben a hatóság teheteüen volt. Szokásjogról lévén szó, a tételes jog ezt nem is ismeri. A régi századfordulón a legkisebb irad összege az oszéteknél 250-300 rubel, míg a felső határ 450 is lehetett. Ezt nem mindig pénzben, hanem állatban (főként szarvasmarha, ló) adta a vőlegény. Több olyan történetet közölnek a korabeli lapok, hogy 10-15 évig nem tudta előteremteni a megfelelő összeget a vőlegény, vagy az egyik felét már kifizette, s ezzel lekötötte a leányt, de a házasság nem jöhetett létre, mert az esküvőkor átadandó második részt már nem tudta összegyűjteni. Valójában a kérdés a szovjet érában oldódott csak meg.2 Számunkra mindebből az a lényeges, hogy a nő a valóságban rendkívül magas értéket képviselt, s a vőlegény szót a szó szoros értelmében valóban ’vevő legény -nek foghatjuk fel az őszét szokásrend szerint. Ez természetszerűen befolyásolta a nő családbeli helyzetét is. Styryődés. A két család megegyezett egymással a házasság bizonyos feltételeiben: a leány hozományt visz, de a vőlegény nem ad (vagy csak alig ad) a családnak iradot. Ez főként Dél-Oszétiára jellemző. Itt ugyanis a vagyonos grúz (őszét) földbirtokosok földjein meglehetősen szegény lakosság élt, jelentős összeget csak kevesen tudtak volna előteremteni. Előfordult ez Eszak-Oszétia szegényebb lakosságánál is, illetve a vagyonosabb rétegnél akkor, ha a család híjával volt a férfi munkaerőnek. Ilyenkor — hasonlóan a magyar vőség intézményhez — az volt a cél, hogy a házassággal életképes, munkabíró férfival egészüljön ki a családi munkaközösség, s kiegészítse a többnyire nőkből álló családot. Az özvegyasszony, ha férjhez ment, családja szintén nem kapott iradot, illetve megegyezés szerint, hogy teljes jogúan örökölhessen, majd ad vagy adhat valamennyi vételárat. Leányrab/ás. A leányrablás szokása a korabeli híradások szerint eléggé elevenen élt és valóságosan érvényes jogszokás volt. Az iradot lefizetni nem tudó vőlegény, illetve az öregek akaratának ellenszegülő leány megszökik. Ha két éjszakát együtt töltenek el, s ezt tanúsítani tudják, megköthetik a házasságot. A szökés, szöktetés félig-meddig nyilvános, mert ebbe beleavatják a hasonló korú legény és leány cimborákat, akik segítik, megszervezik „menekülésüket”, de tudnak valami módon a várható szökésről a családbeliek is, ők ugyanis „üldözik”, utána mennek a szökevényeknek. Beavatják a szöktetésbe a távolabbi rokonokat, főként azok idősebb családtagjait, mert az elhálás többnyire náluk (egy-két faluval arrébb) történik. Ok tanúsítják az elhálás megtörténtét is. A 19-20. század fordulóján az újságok sok esetet írnak le, csaknem úgy tudósítanak róla, mint nálunk a helyi lapok egy-egy házasságról, lakodalomról ugyanebben az időben. Vélhetően ekkor már komolyabb jelentősége nem volt, inkább színjátékszerűnek tűnik. Szinte imitálják a menekülést és üldözést. Korábban a leányszöktetést azonban nem vették ilyen könnyedén. A legtöbbször szembeállította a családot, s nem összekötötte. Emiatt elindította a vérbosszú kegyetlen folyamatát, ami családok kiirtásához, távoli vidékekre való elmeneküléséhez is vezethetett. A századfordulói leírások tartalmaznak olyan mozzanatokat, melyeknek korábban sokkal súlyosabb okai és következményei voltak. így megemlítjük a Vlagyikavkáztól nem messze fekvő Gizel nevű faluban történt leányszöktetést, melyet a Kasbek című újság 1903-ban megjelent száma közölt. 1 DUBJANOVSZKIJ 1903, 301-305. 2 — 1896, SZAUNAMÜK 1899, B. S 1900, K. A. E. 1903 272
