Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
S. Lackovits Emőke: Szent Luca és Luca napja a bakonyi, valamint a Balaton-felvidéki közösségekben
Alba Regia 40. (2011) őket, Luca-napi varázsszövegeket, termékenység- és bőségvarázsló mondókákat mondtak, miközben több helyen szórták a szalmát, másutt ráültek a szalmapuslira vagy a perzselő fára. Helyenként a tyúkólba is felmásztak és megpiszkálták a tyúkokat, hogy jól tojjanak. (2. kép) A Somló környékén legények is mentek lucázni, de csak olyan házakba, ahol eladó sorban lévő lányok voltak. Ok is szalmát, botot vittek magukkal, és az esetek döntő többségében a fiúgyermekekével megegyező varázsszövegeket mondtak. A szokást „kotyolásnak” nevezték, alapja a kimondott szó erejében való hit volt, mint általában a varázsló, bőségkívánó mondókák mindenikében. Miközben bőségkívánásaikat sorra vették, többnyire körbejártak a szobában és szórták a szalmát. Padragon viszont letették a szalmapuslikat a küszöbre, ráültek, majd a jókívánságok befejeztével átadták azokat a gazdaasszonynak. A Somló környékén a lucázó legények után fiúgyermekek vitték a szalmakötegeket. Amíg a házban lucáztak, addig ők szétszórták a szalmát az udvaron. Amikor elfogyott, az adott telken lévő szalmakazalból szerezték be az utánpódást. Egyes falvakban, így Veszprémvarsányban, Dörgicsén, Kemenesszentpéteren a lucázó legények a lányos házaknál nagy zajt csaptak a magukkal vitt botokkal, elsősorban ott, ahol előtte disznót vágtak. Ilyenkor tojással, kolbásszal, szalonnával köszönték meg nekik jókívánságaikat. Az így összegyűlt élelmet a legények az utolsó háznál elkészítették, közösen elfogyasztották, amelyhez a gazdától még bort is kaptak. Kemenesszentpéteren szekérrel húzták a szalmát a lányos házakhoz, amivel teleszórták a szobát, konyhát. A lányok ilyenkor azt méregették, hogy ki kapott többet, ami biztató jelnek számított. Ahol viszont nem engedték be a legényeket, vagy csekély adománnyal mondtak köszönetét, ott bosszúból elvitték a kaput, bekötözték este a bejárati ajtót, vagy éjszaka szétszedték a szekeret, és a ház, esetenként a szomszéd ház tetején rakták össze. A lucázó legényeket étellel, borral, pálinkával kínálták meg, míg a fiúgyermekeknek diót, almát, esedeg néhány fillért adtak. Szentgálon szokásban volt a tojásadomány is, de ezt csak Luca-napot követően vitte el a gazdaasszony a lucázóknak, nehogy kiadja a házból a szerencsét. A Luca-napi szalmát egyébként varázserejűnek tartották, ezért a tyúkok, libák óljába, de a számosállatokhoz az istállóba is tettek belőle legtöbb helyen. A szalma a bőségvarázsló szokásokban mennyiségénél fogva a gyarapodás jelképe, ezért alkalmas analógiás cselekedetek végrehajtására. Ugyanakkor egész Európában az ókori vegetációs kultuszra is utal, amely minden bizonnyal antik hagyományban gyökerezik és mediterrán vidékről kerülhetett hozzánk.45 Egyébként a szalmával való lucázás másutt is megtalálható Dunántúlon, a fiúgyermekek bőségkívánása pedig a magyar nyelvterület egyéb helyein ugyancsak. Pl. gyakorlatban volt Palócföld minden falujában, egészen Losoncig ismerték.46 A jászsági falvakban a házról-házra járó lucázó fiúgyermekek zajkeltő eszközöket (csörgőt, kaviccsal teli dobozt) is vittek magukkal, és amíg a bőségvarázsló mondókát mondták, ezeket rázták. Általában körbejártak, majd a végén leheveredtek, ami ugyancsak az analógiás cselekedetek közé sorolható.47 A Göcsejben gyakorolt „kotyolás” szoros rokonságot mutat mind a szokásgyakorlatban, mind pedig a lucázó szövegekben a vidékünkről ismertekkel. Annyi a különbség, hogy a szalma mellett több helyen fahasábokat vittek, majd a háznál hagyott szalma és fa helyett a gazdáéból loptak egy kevés szalmát, a favágítótól pedig faforgácsot.48 Az Őrségben a szalmacsutakot egy darab lopott fával vitték, erre ültek vagy térdeltek, majd egy maréknyi szalmát szétszórtak a házban. Néhány fillért és aszalt gyümölcsöt kaptak érte.49 A Kisalföld falvaiban hajnalban jártak a fiúk kotyolni, ilyenkor ők „kurgálták meg a tikok fenekit.”50 Rábaközben a lucázók megveregették a tyúkok fenekét, és szalmát, töreket szórtak szét, amit a tyúkok kosarába tett a gazdaasszony, hogy jól tojjanak és kotoljanak.51 Érdekességként teszem hozzá, hogy Muravidéken szintén lucáztak a fiúk, azonban itt szalma helyett ölfát vittek a kezükben. Fejér megye falvaiban ugyancsak ismert volt a szokás, több kotyoló vers rokonságot mutat a vidékünkön fellelhetőkkel. Itt is szalmát vittek a 10-12 esztendős fiúk, amit szétszórtak. Miközben a kotyoló szöveget mondták, láncos botjaikkal a ritmust verték. Férjem, Sonnevend Imre 11-12 esztendős gyermekként két társával együtt 1959-ben és 1960-ban még járt lucázni a Sárszentmihály szomszédságában lévő, akkor 200 lakosú Sárpentele pusztán. Kifordított kabátban, kucsmában, bekormozott arccal mentek, láncos botot fogva kezükben és szalmát vittek, amelyet a kotyolás alatt az asztal és az ág}' alá szórtak, amit egyikük egy seprűvel jól be is sepert. Többnyire néhány fillért kaptak ezért a háziaktól.52 A lucázó vagy kotyoló szövegek, bár sokféléknek tűnnek formailag, tartalmilag azonban valamennyi jókívánságokat, bőségvarázslásokat, szerencsekívánásokat fogalmazott meg rövidebb, hosszabb formában. Tulajdonképpen varázsmondóka kapcsolódik össze bennük adománykéréssel, amely a házaló falufeljárásoknak is sajátossága. Ugyanakkor megtalálhatók többekben az átokformulák arra az esetre, ha a jókívánságokért nem adtak « BÁLINT 1976, 61-62. 46 GULYÁS-SZABÓ 1989, 318. 47 SZABÓ 1982, 247-248. 48 GÖNCZI 1914, 259-262. 49 DÖMÖTÖR 1987,137. » PERC ER 2002, 523. 5> TIMAFFY 1991,157. 52 GELENCSÉR-LUKÁCS 1991, 85. és PENAVIN 1988, 150. A sárpentelei adat dr. Sonnevend Imre szíves szóbeli közlése. 227 I í
