Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 40. (Székesfehérvár, 2011)
Petánovics Katalin: Az Utolsó Vacsora szőttesen
Alba Regia 40. (2011) A szálánvarrott hímzésű, édeskés jelenetekkel és feliratokkal díszített falvédők a 19. század második felében terjedtek el a polgárság és a parasztság körében is. Csilléry Klára szerint a 19. század végén az Isten hozta és a Jó étvágyat típusú feliratos vászonhímzések a polgári lakások konyhájába szorultak ki, és az abroszon vagy más konyhai textilen jelentek meg. Minden bizonnyal a három szőttes terítő Egészségünkre felirata is ennek a divatnak a megnyilvánulása. A köztük lévő rokonság abban is kifejezésre jut, hogy a hímzések előszeretettel másoltak festményeket, közülük is legnagyobb számban Leonardo Utolsó Vacsoráját.15 Ez a népszerű kép számos otthon falát díszítette olajnyomat formájában a katolikus és protestáns családoknál egyaránt. A szőtteseink közül a zalaerdődiről (sárgáról) biztosan tudjuk, hogy asztalterítőként használták (legalábbis Zalaerdődön), a másik kettő lehetett abrosz is (a körberojtozás inkább erre utal), de akár falvédő is egy polgári otthon ebédlőjében. Nem tudjuk. De az biztos, hogy témája ünnepélyességet sugall, s ezt az evés-ivásra utaló profán jókívánság sem csorbítja. Az ízlésváltozás miatt a lakásokból a 20. század első évtizedeiben kikoptak a szőttesek, akárcsak a hímzett falvédők, de megváltozott szerepben még mindig rangos darabnak számítottak: ezért használta harmadik - legfelső - térítőként a terménybábkészítő is, mert tudta, hogy a nem mindennapi látványon megakad a nézelődők szeme, s megállnak a pultja előtt. Adós maradtam a szőttesek készítési helyének megnevezésével, mert sajnos nem tudom. Endrei Walter szerint, aki csak a sárga szőttes fényképét láthatta, „lehet hazai, pl. szepességi termék, de a cseh vagy osztrák iparnak a magyar piacra szánt terméke is”. Korát a 19. század második felére datálta. Annyi bizonyos, hogy a cseh—morva, alsó-ausztriai, sziléziai, tiroli stb. nagyüzemek Magyarországot piacként használták a 19. század második felében, és a házaló kereskedők, főként szlovákok, jóvoltából elárasztották az országot,16 de Magyarországon is élt és termelt a takácsipar, amely vásárokon értékesítette termékeit.17 Ezek a termékek részben a falusiak igényeit elégítették ki, de miután a 19. század második felében a tehetősebb mesterek számára már hozzáférhető volt a mechanikai szövőgép, képesek voltak a négynél több nyüstös termékek előállítására is. Késmárkon, a felvidéki szövőipar központjában 1880—1935-ig működött az első hazai szövőipari szakiskola, ahol a tanulók a hagyományos takácsmunkák mellett elsajátították a lyukkártyás szövőszékek kezelését is, s a magyar mintagyűjtemények mellett más országok szakfolyóiratait is tanulmányozhatták.18 Az itt végzett szakemberek az ország minden részébe elkerültek.19 Mivel a tárgyalt textilek közül kettőt biztosan Erdélyben vásároltak, a harmadikról pedig feltételezzük, hogy onnét való, úgy vélem, hogy a magyar felirattal készült Utolsó Vacsorát ábrázoló asztalterítőket magyar takácsok szőtték vagy Erdélyben, vagy a Felvidéken. A két piros szövésű valószínűleg egy műhelyből való, a sárga egy másik műhely terméke lehet. Az Utolsó Vacsorát ábrázoló asztalterítők nem készülhettek nagy számban, és bizonyára nem tartoztak az olcsó ámk közé, ezért elsősorban a módosabb polgárok szerezhették meg, s a parasztság nem vásárolta. Talán ezért sincs a múzeumok gyűjteményeiben, mert a néprajz a falvakat kutatta, a falvakra figyelt. A parasztsághoz akkor kerülhetett belőlük, amikor a nehéz gazdasági helyzet arra kényszerítette a jobb módú családokat, hogy megváljanak pénzzé tehető értékeiktől. Divald Kornél írja, hogy a sóváriak Eperjesre vitték a családi ereklyéiket, és vásáron eladták a falvak népeinek.20 1930—40-es években az Erdélybe látogató kamondiak és kaposváriak azért vásárolták meg a térítőkét, mert már kimentek a divatból, és korábbi tulajdonosaik megváltak tőlük. Nem vagyok a téma szakértője, a véletlen hozta úgy, hogy felfigyeltem a nálunk ismeretlen textilre. Mivel múzeumaink gyűjteményeiben nem találtam hozzájuk hasonlót, és a tárgyban jártas kollégák sem tudtak érdemben hozzászólni, meg kellett elégednem a három magántulajdonban lévő darabbal, s a sovány emlékanyaggal, ami hozzájuk fűződött. Ezekből a morzsákból csak feltételezésekre futotta. Mégis közzétettem abban a reményben, hogy talán a jövőben előkerülnek még újabb példányok, s akkor kiderülhet származásuk helye és szerepük az adott kor meghatározott társadalmi rétegének lakáskultúrájában. IRODALOM CSILLÉRY 1977 Csilléry Klára: .Abrosz” címszó. Magfar Néprajzi Lexikon (Budapest, 1977) ’ 15 CSILLÉRY 1980, 17-21. 16 TOLNAY 1980, 112. 1890-ben 14313 a vándorkereskedők száma Magyarországon. 17 TOLNAY 1980, 95. Az 1860-as években 632 községben és városban 2517 vásárt tartottak évente, ezeken rengeteg ember fordult meg. 18 DOMONKOS 1990,117. 19 MARX 2007, 110. Kovács Antal őriszentpéteri műszövő takács szakmáját Késmárkon tanulta. 20 DIVALD 1905, 154. 179
