Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 38. (Székesfehérvár, 2009)
Tanulmányok - Néprajz - Nagy Veronika: A mohai tikverőzés fennmaradásának körülményei
Nag)' I 'ero ni ka: A mohai tikverőzésfennmaradásának körülményei teljes jogú tagjaivá válhattak. A tikverőzés átörökítésében azonban nem a szülők játszották a legfontosabb szerepet. Szerencsésebb esetben a fiatalok idősebb testvéreiktől, vagy ha ilyen nem volt, a szokásban már résztvevő, néhány évvel idősebb fiataloktól lesték el a szokásgyakorlás módszerét. Szüleiktől csupán megerősítést kaptak a szokás létjogosultságára, illetve az apáktól kapott tudás lehetővé tette a folyamatos megújulás mellett az eredeti tartalmak és formák viszonylagos fennmaradását. A szokás elsajátítása a hagyományokba való belenevelődés része volt, amely minden más ismerettel együtt alkotta a faluközösségben való létezés feltételét. 1945 után az iskolai neveléssel szemben egyre inkább háttérbe szorult a családi közösség nevelő funkciója. Az iskolai nevelésben már nem csak a szűkebb kiscsoport normáit, hanem a szélesebb társadalmi normákat is el kellett sajátítania a gyermeknek.27 Az 1950-es években a termelési rendszer átalakítása a paraszti társadalom egészét átalakította, melynek következtében a korábban egységes normarendszer is bomlásnak indult. A tikverőzés lebonyolításához ekkor már hivatalos formát kellett adni azért, hogy az új viszonyok között is működni tudjon. Megszervezéséhez a falu vezetőségének hivatalos engedélyére volt szükség. Az 1960-as évektől nyomon követhető néprajzi érdeklődés körülbelül egy évtizeddel később a szokás átörökítésében is elindított egyfajta átalakulást. Bár a beöltöző fiatalok továbbra is a megelőző korosztályoktól vették át a tikverőzést, számukra azonban már az érdeklődők jelenléte is szerves részét képezte a szokásnak, hiszen születésüktől kezdve azt látták, hogy húshagyókedden más településekről is érkeznek látogatók a szokás megtekintésére. Az ő tudatukban nem létezett, és a ma beöltözők számára sem létezik - legalábbis tapasztalati úton nem - olyan tikverőzés, amely kizárólag a saját közösség szórakozási és ünneplési alkalma. A hagyományápolás szempontjából ennek döntő jelentősége van, hiszen az idő múlásával fokozatosan csökken azoknak a száma, akiknek még része volt érdeklődők nélkül zajló tikverőzésben, így a szélesebb közönség jelenléte egyre inkább a szokás természetes, „eredeti” megnyilvánulásává válik a következő generációk számára. Ezzel együtt arra is utalnunk kell, hogy az 1990-es évektől kezdve a településre rokoni kapcsolat nélkül beköltöző családok gyermekei már nem belenevelődnek, hanem sokkal inkább beletanulnak a hagyományba. A fentiek alapján azt gondolhatnánk, hogy napjainkban külső hatásra, a városból érkező látogatók elvárásainak engedelmeskedve történik a hagyomány ápolása. A külső erőknek kétségkívül nagy szerepe van, azonban a belső erők működése nélkül a kívülről megfogalmazódó elvárások aligha tudnák életben tartani a szokást. Ahogy a háború után a kívülről jövő hatások nem vezettek el a tikverőzés eltűnéséhez, mert ahhoz a helyi közösség hozzáállásának is változnia kellett volna, úgy a szokás fennmaradását sem lehet kizárólag Pesovár Ferenc jelenlétének, vagy a mai idegenforgalmi érdeklődésnek tulajdonítani. A kívülről érkező hatások elindítanak egy folyamatot, beindítanak bizonyos mechanizmusokat, de a helyi közösség szerepvállalása nélkül a néprajzi jelenség alakulása nem képzelhető el. Ebben az értelemben a mohai tikverőzés folyamatosságában meghatározó szerepet tulajdoníthatunk a fiatalok között mindig létező hangadó, jó szervezőképességű egyéniségeknek, akiknek értékrendszerében nagyobb hangsúllyal van jelen a tradíciók fenntartására, a hagyományok őrzésére irányuló törekvés. A hagyomány fennmaradásában belső erőként tarthatjuk számon a település alacsony lélekszámát, és ebből következően a családi kapcsolatok szoros összefonódását. A fiatalok közösségét behálózzák a rokoni kapcsolatok, amelyek egyben baráti kapcsolatként is működnek, és növelik a közösség összetartó erejét, bár a betelepülők növekvő száma némileg megbontja ezt a tendenciát. A hagyomány fennmaradását olyan belső erők is elősegítik, amelyek magából a hagyományból, a szokás struktúrájából fakadnak, és a hagyományozódás folyamatában fejtik ki hatásukat. A szokás folytonosságát ugyanis az is elősegíti, hogy különböző korosztályok egyszerre vesznek részt a szokásban. Az új generáció tagjai fokozatosan - a résztvevővé válás feltételeinek engedelmeskedve - kerülnek be a szokásba, és a régi résztvevők is folyamatosan hagyják el a szokásgyakorlást. Minden évben vannak új résztvevők, és minden évben van olyan fiatal, aki már nem, esetleg utolsó alkalommal vesz részt a szokásban. Igya résztvevő közösség magja csak 4-5 évente változik, de mindig csatlakozik új résztvevő a csoporthoz. A mohai tikverőzés folyamatossága tehát a hagyomány folytonos változását, alakulását hordja magában. A szokás mai megjelenése - az ún. hagyományápolás, hagyományőrzés - úgy vélem, nem csak kiüresedett forgatókönyv, hanem a helyi társadalom életének évszázados lenyomata, melyet a közösség ma is jelentéssel lát el, és meghatározott funkciót tulajdonít neki. A tikverőzés szokáselemei a vizsgált közel száz évben jelentős változáson mentek át. Azzal együtt, hogy bizonyos elemei eltűntek, mások tartalmi változáson vagy formai módosuláson estek át, a szokás új elemekkel is gazdagodott, engedelmeskedve a belülről ható és a kívülről feszítő erőknek, és fenntartva ezzel saját magát. 27 U.o. 196
