Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 38. (Székesfehérvár, 2009)

Tanulmányok - Néprajz - Lukács László: Katona-karácsonyfa, háborús karácsonyfa

Alba Regia 38. (2009)

Zimándi Pius István premontrei szerzetestanár is vidékre költözött 1944 karácsonya előtt. Háborús naplójából idézek; „December 23., szombat. Itt a karácsony, és az idén nem mehetek haza anyámhoz az ünnepekre. Megpróbálok fenyőgallyat szerezni az erdőben. Délután Zs.-vel kimentünk az erdőbe „karácsonyfát” szerezni. Igazi karácsonyfa csak élő volt, sajnáltuk kivágni. Egy feketefenyőágat hoztunk be, amit még a németek vágtak ki. Egész rendes formája van. Lesz tehát „karácsonyfánk.” Sikerült szereznünk egy kis almát, diót, mézeskalácsot, és most itt az asztalon az este csöndjében kötözgetünk rájuk egy kis pamutot G.-vel. Ezeket aggatjuk a fára. Csak a karácsonyi gyertyák hiányoznak. December 24., vasárnap. Este 10 óra. Itt ülök a karácsonyfa tövében a szobában... Nemrég oltottam el a karácsonyfa gyertyáit — mégis sikerült szereznünk hármat —, nemrég hangzott el a gramofonon: Stille Nacht, heilige Nacht. A karácsonyi harangok zengésébe, a gyermekkórus csengő énekébe belehangzott az ágyú döreje.”71

Bertha Bulcsúék is a bombázások elől nagyapja falujába, a Vas megyei Nemeskeresztúrra menekültek. A mi téli istenünk című írásában az író így emlékezett vissza itteni háborús karácsonyfájára: „Szerény karácsonyfa érkezett az angyalok szárnyán. A városban megszokott szaloncukor helyett báb-szívek, huszárok, lyukas sütemények függtek a fenyőfa ágain, néhány aranydió és pici piros alma. A fa alatt egy töltőtollat találtam. Megijedtem tőle. A repülőgépek akkoriban robbanó gyermekjátékokat szórtak le a falvakba. Ceruzahegyezők, töltőtollak felrobbantak a gyerekek kezében.”72 Ágh István családtörténeti regényében írt Veszprém megyei, iszkázi háborús karácsonyfájukról: „Mariangyal hozta karácsonfánkat, de megismertem kék hálóingéről, a hangulat mégis áhitatos, kiscsikócsengővel, ezüstre festett dióval, háborús kenyérhéj-szaloncukorral, ezüst Krisztus-tövissel, angyalhajjal.”73

Fogságba esett, lelkileg és testileg meggyötört katonáink sem feledkeztek meg a karácsonyfáról. A kommunista ideológia tiltotta a vallási ünnepeket, így 1945-ben és 1946-ban a Szovjetunióba hurcolt hadifoglyaink karácsonyi ünneplése semmilyen külsőségben nem nyilvánulhatott meg. Ennek ellenére megkíséreltek legalább jelképes karácsonyfával ünnepelni, amit fogvatartóik brutálisan megtoroltak. Egy ilyen durva beavatkozást írt le a Kurszkhoz közeli obojani lágerből visszaemlékezésében Tanka János (1908-1992) abai református tanító, tartalékos főhadnagy: „A németek nagyon készülődtek a karácsonyra. Kerítettek valami szekérabroncsfélét, azt felakasztották a mennyezet alá, teletűzdelték fenyőágakkal, a villanyvezetéket beleszerelték, s örvendeztek a megszületett Kisdednek. Dalolni, énekelni csodálatosan egységes ritmusra tudtak. Mi, magyarok csak egy métereske fenyőt vágtunk ki, néhány kéznél levő papirosdíszt aggattunk rá, fölibe egy gyertyát. Előbb a katolikus, aztán a kálvinista énekeket elzengtük körülötte, aztán osztoztunk a németek karácsonyi örömében. Jött a dugónyi komisszár, nem is jött, berontott egy hosszú bottal, s neki a németek karácsonyi díszének ezzel az üvöltéssel:- Krisztusz niksz, Mária kurva!

Én olyan felbolydult, szinte megveszett társaságot még nem láttam, amilyenné a németek változtak a karácsonyi áhítatból. Pillanatig nem gondolkoztak tettük következményével, hanem ki milyen ütőszerszámot tudott felkapni, vagy összezárt öklükkel, de mindnyájan neki a komisszárnak. Az egy pillanatig megdermedt akkora, el sem képzelt lázadás láttán, de mikor látta, hogy feltétlenül, de ebben a pillanatban széttépik a germánok, eldobta a hosszú botot, s úgy eltűnt a teremből, hogy napokig nem is láttuk.”74 Nem lett ilyen szerencsés kimenetelű a balassagyarmati Lengyel Károly (1919-1995) páncélos őrmester és társai karácsonyestéje a dnyepropetrovszki hadifogolytáborban, lánya, Lengyel Anna visszaemlékezése szerint: „Legnehezebben az ünnepeket viselték, különösen a karácsony volt nagyon keserves. A honvágy és az éhség mellett az egyik karácsonyon a munkából a táborba menet fenyőágacskákat (nem nagy gallyat, mert azt észrevették volna az őrök!) vittek, és azt égették az illata miatt, krumplihéjat sütöttek a tüzecskén, és a Mennyből az angyalt énekelték. Mikor az őrök ezt meghallották, kizavarták a hideg éjszakába őket, és reggelig mínusz 20 fokban álltak kinn egy szál akármiben, hiszen csak rangjaik voltak.”75 1947 karácsonyán már megtorlás nélkül ünnepelhettek. A harkovi lágerben a tábor magyar szakácsai egy-egy pogácsát sütöttek karácsonyra hadifogolytársaiknak.76 Takács Péter debreceni tüzér visszaemlékezéséből kiderül, hogy a sztálingrádi hadifogolytáborban karácsonyfát is állítottak: „Az 1947-es karácsony igen szomorú volt. Hiába volt valamivel nyugodtabb a körülmény és emberséges a szállás. De az ünnep gondolata, a család, gyerek, a feleség, anya, testvérektől való távoliét megkeserítette az ünnep gondolatát. Itt fenyőfára még gondolni sem lehet, ami valamennyire emlékeztetne a kedves ünnepre. A külső latrina közelében egy hatalmas sósparé fává nőtt példánya téli öltözetében valóságos fenyőfa külsőt kölcsönzött. Karácsony estéjén kimentem és kivágtam ezt a fenyőutánzatot. Leráztam róla a havat, bevittem a szobába, és az asztalra helyeztem egy ócska fazékba, földbe ágyazva. Majd fehér gyapotpamacsokkal feldíszítettük. Ez volt a visszaemlékezés. Egy szovjet ügyeletes tiszt bejött a szobába és meglepve nézte. Közöltük vele, hogy ma mi van, és igen jó indulattal azt mondta, no da harasó.”77

ZIMÁNDI 2001,1-3.

72 BERTHA 2005, 3-4.

71 ÁGH 1990, 145.

7-* TANKA 2008, 118-119.

75 LUKÁCS 2008, 61.

GELENCSÉR 1993, IC.

77 TAKÁCS 1993, 56.

169