Demeter Zsófia (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 37. (Székesfehérvár, 2008)
Tanulmányok, közlemények - Néprajz - Csőregh Éva: Takácsmesterség Pázmándon
Alba Regia 37 (2008) A Glócz család feltárt három nemzedékénél mindig két szövőszék állt, egyik az apa, másik az éppen soron következő nagyfiú számára, akiknek a munkája és a haszna is a közösbe ment. Megházasodván a hozományként megkapott székkel saját portájára költözve önálló mester lett, s elfoglalta helyét a sorban utána következő fiú. A takácsmesterség első feladatát, a csévélést 4-5 éves korában kapta meg a fiúgyerek, s 12-13 éves koráig csinálta, míg az iskolából ki nem maradt, és a szövőszék megkívánta erőssé nem fejlődött, s attól kezdve külön szövőszékén önállóan dolgozhatott. Később a korhatár felfelé tolódott. A takácsmunka feltétele a vászon alapanyagául elsőrendűen szolgáló kender helyi termelése és feldolgozása, amely mellett ritkábban len vagy pamut, gyári ún. „masinafonalat” is használtak az utóbbi évtizedekben különleges finomságot igénylő mhadarabok anyagának készítéséhez. G. Gábor Szegedről vagy Pécsről hozatta ezt a masinafonalat, G. Ferenc Pesten vásárolta be „Adám Miksátul, akinek a Dunaparton vót üzlete”. A jó fonal sok meghatározója közül első a kender vetéséhez hozzáértés. Kenderföldje még a második világháború után is néhány évig csaknem mindenkinek volt a faluban, végképp részben az 1950-es évek végi termelőszövetkezeti gazdálkodásra áttérés, részben a kenderáruk versenyképtelensége szüntette meg termelését. A magkendert előző évben kukorica között termelték, s ezt a magot vetették a jól megmunkált kenderföldbe májusban. Másfél méter magasra nőtt meg, s aratás idején ért be. Mire elhullajtotta virágját, augusztusban „babszedés táján” föltépték, kinyűtték a földből kis összemaroknyi kévékben (amennyit két marokkal át tudtak fogni), s gúlákba állították. 2-3 nap alatt megszáradt. Miután deszkán elcsépelték, áztatni vitték a lovasberényi vagy a Velencei-tóra, Dinnyésre és a sukorói halászokhoz, mert e helyeken szép homokos a víz alja, áztatásra a legalkalmasabb. 6-8-10 napig ázott a levert karók között a következő rendben elhelyezett kender: tíz kévét leraktak, tízet fordítva, fejjel ellentétes irányban helyeztek rá, majd ugyanígy forgatták a többi sort, végül a „szpmakötéllel” vagy drótozással is rögzített 3x20-as adag tetejét lesározták, s még fát és köveket is raktak nyomatékül a tetejébe. Az áztatás befejeztével ott helyben kimosták ,jól belevetve a vízbe ”, kocsin hazaszállították, s ismét kis kévékbe szétszedve egyenként felállogatták száradni. A törést a házilag is készített törő vagy tiloló szerszámon elvégezve a nyert kenderminőség neve a gombolja. Nincs adatunk, hogy az első, durvább törés után a simító, kettős nyelű tilót is használták volna, s erre szolgáló szerszámot sem találunk az egyébként minden munkafelszerelést őrző házakban. A gerebenezést itt is - mint országszerte - deszkalap közepére vert vasszöges típusú gerebennel végezték. A gerebenbe vert gombolyát három minőségre osztályozták: I. szála — ami veréskor a kézben marad II. szösz — amit a gereben először kihúzott III. kóc — ami a szösszel megismételt művelet után végül a gerebenben marad A három minőség felhasználása: I. törülköző, szakajtóruha, abrosz, ingnek, illetve minden női és férfi alsóruhának való II. lepedő, finom szalmazsák III. durva szalmazsák, zsák és kötél Egy ház átlagos kendertermelése 300-400 kéve volt. 300 kéve kenderből fonás után 12 réf szála, 10 réf szösz és 6-8 réf kóc fonal lett. A fonás szerszáma a rokka, amelynek három típusát ismerték és használták a visszaemlékezés határideje óta. Legrégibb a magyar vagy öreg rokka, egyszálas, kétrészes, rúdja külön sámlira helyezett. E típus szép példányát Orisek Károlynénál találtam, hozzávetőlegesen az 1860-as évekből származik. Nem külön sámlijú, de szerkezetében azonos a tánjérrokka (Glócz Ferencné tulajdona, eredete ismereden). Legújabb, általánosan elterjedt, ma is használt a kétszálas, festett díszű, ún. kecskerokka. A fonás a hosszú téli esték sokszor éjszakába nyúló társas munkája. A figyelmet elterelő legényvendégek és az álmosság volt a fonál minőségének legfőbb veszedelme. „Felit hóttan fonta, felit elevenen” — bosszankodott a takács az egyenetlen fonalon. Glócz Ferenc visszaemlékezése: „Maskarás ember vót at^apám, sokat eljárt esténként a fonóba, osjtán kérdette a lányokat ű is — lerázpatom-e a pa^dorgyát? — oszt a kötényétfogdosta akkor. ” Másik története: „Egyszer Bicskén föladta a% egyik takácsot a szövettető asszony, bogy nem az ü fonalát tette bele a vásznába. Apámat hítták el a törvénybe, mint szakértő ű döntötte el a dógot. Elmondta apám a bíróknak, hogy megy a fonóba, beszélgetnek, meg elálmosodnak, bólogatnak, oszt eresztik a vastagot. A fölvetésnek meg mindig egyenletesbül kell lenni, hát ha nem telik valakjébül, mert rosszatfont, a másikéhoz kell nyúlni, a belinek megjók a vastagok is, abbul visszaadja, hogy ki legyen éppen annyi, amennyit hozott. így osztón megmagyarázta az apám nekik, osyt föl is mentették a takácsot. ” Fonás után fehérítik és puhítják a fonalat, mely műveletet kotlasztásnak hívják Pázmándon. Előbb felgyúrták teknőben langyos vízzel, amibe egy kis disznózsírt tettek. Még emlékeznek a trágyadombon való fehérítésre is, de ma már ezt nem csinálják, csak hamulúggal kotlasztanak. Glócz Ferencné szavaival: Fahamuba meghömpölgettük, bele egy hordóba, rá 80
