Demeter Zsófia - Kovács Loránd Olivér (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 36. (Székesfehérvár, 2007)

Tanulmányok - Történelem - Helytörténet - Demeter Zsófia: Napló és emlékezet

Alba Regia 36 (2007)

nagyobb nyilasokból lettek a legnagyobb kommunisták. Már a diákszázadnál tapasztaltuk azt, hogy nagyon furcsa elemek jelentek meg, amikor kiengedték a börtönökből a köztörvényes foglyokat is. Többen Pestről érkeztek, jó balhénak tekintették a felkelést. Fegyverrel handabandáztak, mi biztosak voltunk abban, hogy most engedték ki őket a börtönökből.

Engem otthon próbáltak lebeszélni a bevonulásról, de hiába. Pénteken öltöztünk be, a felszerelést a 17-es laktanyából kaptuk. Akkor láttunk életünkben először fegyvert. Dobtáras géppisztolyt kaptunk és mindenkinek volt két kézigránátja. Pénteken és szombaton is voltak foglalkozások, és a lőtéri éleslövészet vasárnap november 4-én lett volna.

Főztek ugyan már nekünk (az ételt úgy hozták, valószínűleg a laktanyából), de szombaton én hazamentem ebédelni. Akkor már „gimnasztyorkában” mentem haza. Utólag jöttem rá, hogy milyen furcsa, hogy senki sem jelentett fel, pedig láttak a szomszédok is (volt pedig nagyon sok besúgó, még otthon is csak suttogva mertünk beszélni). Otthon november 3-án szüleim már csak arra intettek, hogy nagyon vigyázzak magamra. Ebéd után visszajöttem, mert délután is volt foglalkozás: fegyverismeret. Még semmi jele nem volt a támadásnak, optimisták voltunk. A diákszázadban nem voltak barátaim, osztálytársaim. Csak néhány jákys ismerősöm volt. Vidékiek is voltak köztünk, nem tudom, hogyan jutottak haza.

Aznap este, amikor lefeküdtünk, már katonásan próbáltak minket kezelni. De mi örültünk ennek, hiszen erre készültünk. Emeletes ágyunk volt. Nagyon emberséges fiatal hivatásos tiszt volt a parancsnokunk, ő volt az, aki az orosz támadás után gyorsan igyekezett minket leszerelni, s a fegyvereket azonnal le kellett adni. Ezzel mentett meg bennünket.

Este még nem gondoltunk tehát semmi rosszra, csak a másnapot tárgyaltuk, a lövészetet. így hát hajnalban a támadás után nem tudtuk azt sem, hogy mit is kellene csinálni, s hogy mi történt. Arra azonban emlékszem, hogy nagyon csalódottak, elkeseredettek voltunk azért, hogy itt vannak az oroszok (a Gépipariban ezelőtt úgy érzékeltük, hogy viszszavonultak). A parancsnok azonnal bennünket átöltöztetett civilbe, a fegyvereket azonnal összeszedték.

Ekkor már világosodott, a földszinü ablakokból kileskelődtünk a Fő utca felé: vonultak a tankok. Nagy katonai erőt láttunk: harckocsikat, katonákat és fehér molinóban levő foglyokat. Feltartott kézzel mentek a Fő utcán a Velence Szálló felől a városháza irányába, kétoldali szoros orosz katonai fegyveres kísérettel. Mi nagyon megijedtünk ettől, hiszen azt hittük, hogy az oroszok tudnak a diákszázadról. Azt gondoltuk, hogy a névsorunk le van adva. Őr már nem állt kinn, még az ajtót is bezártuk, de mozdulni nem mertünk, mert nem tudtuk, hogy merre lehet menekülni. Otthonról közben nagyapám próbált valahogy elérni, de az utcára ő sem tudott kimenni, mert látta a tankot a volt orosz tiszti klubnál, ezért a szomszédunk idősebbik fiát küldte értem. A fiatalember a Rózsa utca felől futott be hirtelen, amikor egyáltalán észrevétlen át tudott menni a Fő utcán. így mentünk haza is, a Rózsa utcán át, a Basa, Ősz utca irányába a sikátorokon futottunk haza. Nagyapámékkal a mai III. Béla király tér mellett laktunk.

A forradalom leverése utáni időszakot jellemzi, hog}' barátaim és osztálytársaim sem tudtak diákszázadi napjaimról. A tanítás november végén indult újra. Kb. két és fél hónapig németet tanultunk, utána újra jött az orosz. 1957-ben a MŰK keretében március táján a gépiparisok, és a jákysok kivonultunk a Halesz-ligetbe ill. a Csúcsos-hegyre. A mi osztályunk is kint volt, összesen két vidéki bejáró osztálytársunk nem tartott velünk, ők elkéstek, és így benn maradtak a tanteremben. Nekik megtartották az órákat. A 4. A osztály viszont kivonult, persze fegyelmi ügy' lett belőle. Szemlér Ferenc osztályfőnökünk az ügyet az iskola falai között tartotta, valószínűleg ő simította el ezzel a dolgot. Szó került akkor arról, hogy az egész osztályt büntetésből áthelyezik Pécsre, de végül csak egyeseket kaptunk az aznapi tárgyakból, meg igazgatói figyelmeztetést. A szervezőket persze jól összepofozták a nyomozók, de egyéb következménye nem lett.

Szemlér tanár úr azután 1958-ban az egész osztályt elvitte a hansági lecsapolásokhoz. Addig beszélt magyar órán a hazaszeretetről, hogy mindannyian jelentkeztünk, pedig eredetileg csak az egy szem KISZ-tag, az osztálytitkár jelentkezett. Országos híre lett annak, hogy egy egész osztály jelentkezett, így kaptunk egy kéthetes jutalomüdülést a Balatonnál. A munkán és a nyaraláson nagyon jól összekovácsolódott az osztály, azóta is gyakran találkozunk. 1959-ben végeztünk. Jelentkeztem ugyan egyetemre, de be sem hívtak felvételizni. Választhattam: vagy a származásom miatt, vagy 56 miatt. Végül már a Videotonból végeztem el a közgazdasági egyetemet a 70-es években vállalati ösztöndíjjal, nappali tagozaton. Ezt csak a teljesítményemmel értem el, akkor már a Számítástechnikai Gyárban nem számított a származás. A számítástechnika magyarországi meghonosításán tevékenykedő társaság egyik munkatársaként dolgoztam, ez akkor újdonság volt, s ebben az iparágban 1970 után a cég vezető szerepet játszott a KGST rendszerében.

8. Dr. Homolya László: Emlékeim 1956-ról

Nem mindjárt az 1956-os októberi eseményekben való részvételemmel szeretném a történetet kezdeni, hanem magamat mutatnám be előbb, és azokat a tapasztalatokat, amelyeket még október előtt szereztem.

1956-ban 19 éves voltam, és Székesfehérváron éltem. Egy évvel korábban érettségiztem jeles eredménnyel Pannonhalmán. Apám ügyvéd volt Székesfehérváron 1933 óta. Magam is a jogi pályára igyekeztem, de az azokban az években szokásos „helyhiány miatt” indokolással kétszer is elutasították egyetemei felvételi kérelmemet.

54