Demeter Zsófia - Kovács Loránd Olivér (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 36. (Székesfehérvár, 2007)
Tanulmányok - Történelem - Helytörténet - Demeter Zsófia: Napló és emlékezet
Alba Regia 36 (2007) 6. Schwerlichovszky László: Az én 56-om 1956 őszén elsős gimnazista voltam a József Attila Gimnáziumban, ahol Bátyám már másodikas. Mindketten kollégisták voltunk a Fő utcai, volt ciszterci rendházban, amely ma a FM. Múzeumok Igazgatósága. 14 éves kölyök voltam, s igen büszkén hordtam a Bocskai-sapkámat, mint hordta egykoron atyánk, nagyapáink, igaz más-más középiskolában. Az 56-os eseményekre meglehetősen szórványosan, ám vannak olyan emlékeim, amelyekre igen intenzíven emlékezem vissza. A pesti forradalom hírére az egész kollégium valami furcsa túlfűtöttségben égett, élt, éltünk. Éreztük, hogy valami fantasztikus események részesei lettünk, melyet csak egyszer, csak most élhet át az ember, akaratunktól függetlenül. A rendszerről, mi gyerekek vajmi keveset tudtunk, hiszen szüléink — nyilván bennünket óva —, óvatosan nyilatkoztak, keveset beszéltek, ám voltak olyan események, melyeket nem lehetett nem észre venni. Családon belül csak foszlányok jutottak el hozzánk, szüléink suttogva beszéltek, rokonokról különösen. Igyekeztek bennünket megkímélni, s talán az óvatlan gyerekszájtól magukat is féltették. Ám sejtettük, hogy baj van, s éreztük, láttuk, szüléink be nem vallott félelmeit. S mi, testvérek, kétszer is találkoztunk az „éjszakai feketeautó” utasaival, hívatlan ÁVH-s vendégekkel. Láttam és megdöbbentem szüleim félelmét látva, s azon a cinizmuson, mikor az egyik bőrkabátos a következő szavakkal vigasztalt meg minket: „gyerekek, ti csak aludjatok nyugodtan!” Igaz a vállveregetés mindig elmaradt. Sohasem tudom elfelejteni! Tudtuk, hogy valamelyik rokonunkat keresték ilyenkor, azokat, akiket egyébként, gyakran sikerült „vendégül látniuk” az Andrássy u. 60-ban, s kaptak rövidebb-hosszabb elszállásolást Kistarcsán, vagy a Hortobágy valamelyik parányi falucskájában, mondjuk Nagyivánon, ahol gyermekkoromban volt szerencsém meglátogatni oda kényszerített-telepített plébános nagybátyámat, kinek azért megengedték, hogy papi hivatását gyakorolja. A kép azonban nem állt úgy igazán össze, gyermeki fantáziánk sajátosan értékelte mindazt, ami eljutott hozzánk. De 56 októberében sejtettük, hogy valami nagy-nagy dolog történik. Tele voltunk izgalommal, lelkesedéssel, s úgy éreztük, mi már nem vagyunk gyerekek. Mire is emlékszem? Megpróbálom összeszedni emlékeimet, bár 50 év távlatából, s figyelembe véve azt, hogy mégiscsak 14 éves kölyök voltam, nehéz kronológiai sorrendet összeállítani. Kár, hogy ekkor még nem vált mániámmá későbbi naplóírási szokásom. 1. Eltörölték a kötelező orosz nyelvtanulást. Versengve téptük össze orosz könyvünket és füzeteinket, és dobáltuk ki vihogva a kollégium ablakain. Rövid ideig nem is volt normális és folyamatos tanítás. A továbbiakban latin mellett német nyelvet tanultunk. Még akkor nem tudtuk, hogy a váltás rövid idejű lesz. Ma, kissé szomorúan konstatálom azonban, hogy oly hosszú orosz nyelvtanulásunkból, vajmi kevés, ami megmaradt. Vallom, hogy ez nem csak a mi hibánk. 2. Fő utcai kollégiumunkkal (ma a Megyei Múzeumok Igazgatósága) szemben volt a Hadkiegészítő Parancsnokság, (ma a felújított OTP fiókja). Jól emlékszem, két katonanőre, (főtörzsőrmesterek voltak) többnyire ők ácsorogtak a bejáratnál. Diáktársaim közül valaki kitalálta, hogy az emeleti ablakokban söprűnyeleket helyezzünk el, mint valami puskacsöveket. A két katonanő integetett, hogy menjünk távol az ablakoktól, mert ebből csak baj lesz. Végül telefonon átszóltak az igazgató úrnak, ennek következtében dr. Szégner László, alias „Szivar”, volt nevelőtanárunk végigjárta a körleteket és szigorúan megtiltotta idétlen játékunkat. „Szivarnak” elég volt egyszer szólni, Neki szava, azaz óriási tekintélye volt! Régi ciszter paptanár volt. Gúnynevét onnan kapta, hogy szájában állandóan „Csongor” lógott. Egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy engem kért meg a szemközti dohányboltban egy doboz Csongor vásárlására. Későbbiekben is Szivar tanár úr óvóan vigyázott a kollégium diákjaira, ha úgy látta szükségesnek, lezáratta az ajtókat. 3. Nem emlékszem pontosan, október 23-án, vagy 24-én nagygyűlés volt a Fő téren. Ahol lehetett, a diákság, így magam is, jelen voltam barátaimmal. Amire emlékszem, óriási tömeg, óriási lelkesedés, szónoklatok a Városháza erkélyén. Ott volt az erkélyen, igen tisztelt magyar tanárom, Készéi Pista bácsi fia is. Neve ma már történelem. Mellettem egy jellegzetes arcú, vörös hajú férfi biztatta a diákokat, hogy kiabáljunk, „éljen püspök Atya!” S mi lelkesen kiabáltunk. Ám ma is úgy emlékszem vissza, s akkor még csodálkoztam is, hogy Shvoy püspök atya nem jelent meg a püspöki palota erkélyén. (Meg kívánom jegyezni, hogy az előbb említett vörös hajú embert, jól megjegyeztem, ő volt az az ember, akit először láttam később, munkásőr egyenruhában, és egy neves intézmény vezetője volt nyugdíjaztatásáig, vagy haláláig?!) Amire még különösen emlékszem, hogy a nagygyűlés kezdetén már ott volt a téren, a Souvenir bolt, illetve, akkor még Smohay Kalap-sapka bolt — itt lehetett megvenni a diáksapkáinkat —, előtt 1-2 szekérnyi (mint az üvegszállító kalodákon elhelyezett táblákon), ezernyi fehér alapú műanyag Kossuth-címer, s ha jól emlékszem, 1 forintért adták darabját. Óriási forgalmuk volt! Talán ők voltak az első vállalkozók? 4. Fura módon, most ugrott be emlékezetembe, hogy egyik barátommal mentem a Fő utcán, amikor a Basa utca elején, elénk állt egy hórihorgas ember, munkásruhája zsebéből egy hatalmas harapófogót rántott elő, — bevallom, egy pillanatra megijedtem — nos, a koma lekapkodta fejünkről a diáksapkát, a sapkajelvényen lévő kis vöröscsillagot lecsípte, majd a sapkát visszacsapta fejünkre, s ahogy jött, elviharzott. Megnyugodtunk. Igazán ma sem értem, hogy került oda, célzatosan, vagy spontán, ki tudja. Tény, nem éreztem egy percig sem, hogy megszentségtelenítették volna oly büszkén viselt diáksapkámat. 5. Gimnáziumunkban is megalakult a Középiskolás Diákok Szövetsége. Engem a kollégiumban megválasztottak az első évfolyamosok titkárának, és egyben felkértek, hogy vegyek részt az egykori Városi Színházban (Liszt Ferenc 51
