Demeter Zsófia - Kovács Loránd Olivér (szerk.): Alba Regia. A Szent István Király Múzeum évkönyve - Szent István Király Múzeum közleményei. C. sorozat 36. (Székesfehérvár, 2007)
Tanulmányok - Történelem - Helytörténet - Demeter Zsófia: Napló és emlékezet
Alba Regia 36 (2007) Az is, hogy nem szerelhettünk le, de főleg a Budapestről érkező hírek és a képek sokkot okoztak nekünk. Néhányan láttuk a Híradóban a fejjel lefelé fákra akasztott katonákat: nem mindegyikük volt ávós, és a kék paroli megtévesztett sokakat. A parancsnokunk azt tervezte, hogy kenyeret, szalonnát és sonkát viszünk Budapestre. Engem tett meg felelősnek, mint parancsnokot. De hamar leállította az akciót, és azt mondta: „Fiaim, ilyen helyzetbe nem viszlek be benneteket!” A budapesti hírek hatására, vissza kellett vennünk a fegyvert, közölték, hogy nem szerelünk le, éles lőszert kaptunk, s hetekig nem is vetkőzhettünk le, hiszen riadó készültség volt. A sóstói laktanyán túl a repülősök laktanyájában akkor orosz páncélosok voltak. Nekünk még „dióverőink” voltak, hosszú bajonettes kézifegyverek. Egy bajtársunk azt javasolta, hogy a hét végén barikádozzuk el magunkat a szomszéd Ids utcában, mert az oroszok meg fognak támadni. Mi ezt leszavaztuk, őrültségnek tartottuk. Nem is került sor semmiféle kivonulásra, egy lövés sem dördült el. Október 23-a után a városból 400-500 fős csapat jött ki hozzánk gyalog és teherautóval. Civilek voltak: férfiak, nők és gyerekek is. Altikor még volt parancsnokunk, és tudtuk is, hogy jönnek. A kerítésen belül állították föl a katonákat 5- 10 méterenként, éles lőszerrel felszerelve. Minket, sportolókat, kb. 20 embert kiküldtek a kerítésen kívülre, de fegyverrel. Azt mondták, próbáljuk meg lecsendesíteni a tömeget, éppen mi, akiket ismerhettek. Azt mondták, hogy nagyon vigyázzunk, lehetőleg ne lőjünk, de a fegyvert se hagyjuk elvenni, mert azért hadbíróság elé állítanak minket. A tömeg nagyon nehéz, másfél- kétórás beszéd után el is oszlott. Mi kettesével, egymásnak háttal álltunk fel. Úgy beszéltük meg, hogy így vagyunk legjobban védve. A minket körülvevő embereknek elmondtuk, hogy ne vegyék el a fegyvert, mert bajba kerülhetünk. 6-8 kisebb csoportban folyt a beszélgetés. így sikerült lecsendesíteni őket, sőt adtunk teherautókat, amivel bemehetnek a városba. Ki is álltak az autók, de addigra voltak, akik már gyalog elmentek. Én voltam a legjobb távírász, én kezeltem a világvevő rádiót, de nekem kellett hallgatnom is. Amerikát, Angliát, az orosz adókat és Szabad Európát hallgattam. Én állandóan rádiót hallgattam, és erről referálnom is kellett. Persze mindent megbeszéltünk. Mi nagyon bíztunk abban, amit mondtak: abban, hogy ha segítség kell, bármikor jönnek. Sokára derült ki, hogy csak hitegettek bennünket: tartsatok ki, mi már az osztrákoknál vagyunk, itt is szervezkedik a csendőrség, ilyeneket mondtak. Közvetlen kapcsolatunk is volt a Hadtestparancsnoksággal. Mikes vezérőrnagy alakított ki egy katonatanácsot, ebbe engem, mint focistát és eg}' kosaras barátomat delegáltak a társaim. A katonatanácsban többségében tisztek voltak. Mi ide bejártunk, s azt tapasztaltuk, hogy Mikes nagyon higgadt volt. Híradást kaptunk arról, elindultak Fehérvárra az oroszok: Veszprém felől páncélososok indultak el. Itt is voltak forrófejűek, akik meg akarták őket támadni. Mikes azonban lehűtötte ezeket, s valójában ez nem is lett volna reális, a magyaroknak Fehérváron nem is volt páncélos alakulata. A mi tisztjeink Fehérváron laktak, tehát hazajártak éjszakára. Csak egy tiszthelyettes volt velünk a híradósok körletében, amikor hallottuk az oroszok lövéseit. A tisztjeink ezek miatt nem is jöttek ki arra az időre, amikor már ki szoktak jönni a városból. Mi betelefonáltunk a Hadtestre, de senki sem vette fel a telefont. Kurblis telefonnal tartottuk az összeköttetést eddig is. Úgy határoztunk, hogy én, mint rajparancsnok megyek a Hadtestre, hogy tájékozódjak. A nagy híradós autóval jöttem, ez nagy, zárt autó volt, benne volt a nagy adóvevő. A Piac tér akkor még teljes hosszában macskaköves volt, nem volt még meg a buszmegálló. Tehát, aki ide egyenesen érkezett, mint mi is a Sóstó felől, az az egész utat belátta. A mai Horváth István utcai kanyarban így már láttuk, hogy egy orosz páncélos áll ott, ahol később a buszmegálló volt. Lőtt is a páncélos a géppuskából, de minket nem talált el. Mi persze azonnal megfordultunk, s mint az őrültek, rohantunk vissza a laktanyába. A híreket a társak nagy tanakodással fogadták. Nem is voltak általában fehérváriak: volt közöttünk piros parolis tüzér, és fekete parolis vezetékes. Az egész egység a dunántúli tüzér hadtesthez tartozott, Bíró nevű volt a dunántúli híradó parancsnok. A feketék úgy döntöttek, és azután mi is, hogy eldobják a fegyvereket. Én magam is félig átöltöztem civilbe, az ágy alá dobtam a fegyvert és hazamentem fehérvári barátaimmal, hiszen mi fehérváriak könnyen hazamehettünk. A vidékiek feltörték a konyhát, és az élelmezési raktárt, élelmet vettek magukhoz az útra és elindultak haza. Én egy nagykanizsai barátommal mentem hozzánk, hiszen ő nem tudott hazamenni. 10-12 napig maradt nálunk, pedig igen kevés volt az élelem, de szívesen láttuk. Most is jó barátságban vagyunk. Sokat beszéltünk arról, hogy milyen traumák értek. Az volt az első, hogy nem szerelhettünk le. A második az, hogy milyen gyalázatos módon hagytak ott minket a tisztjeink. Egyszerűen féltek, mi pedig gyalázatos patkányoknak tartottuk őket. Azt is rossz volt látni, hogy mennyi bűnöző került ki a börtönökből. A legnagyobb csalódás az volt azonban, hogy a nyugat mi mindent ígérgetett, és azt nem váltotta be. 50
