Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 34. 2004 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2005)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas, Gábor: A száz esztendő Sümegcsehi község múltjából. 1850–1950 (1959). Településtörténeti tanulmány. XXXIV. p. 81–125. T. I–XVII.

őket, sőt még ponyvával is letakarták, nehogy visszagyengüljön. Ezután került sor a csomók törésére. Törés, tilolás, gerebenezés Egy este végezni kellett a töréssel, tehát annyi munkaerőt kellett beállítani, hogy a holdvilágos éjszakán éjfélig a munkát elvégezzék. (Egy-egy törőre 15-16 csomó jutott.) A kendertörő asszony a maga törőjével dolgozott. Egy-egy háznál 1-2 kendertörő volt. A segítők ugyanezt a munkát kérték vissza. A kendertörő (vágó) nyelve tompa volt, ami a szárat széttörte és a rostot kiválasztotta. Ezt eleinte erősebb ütésekkel, később finomabb ütögetésekkel érték el. A kihullott és széttöredezett szár a pozdorja (pazdergya) volt, amit gyújtósnak használtak fel. A tilolással a rostcsomókban maradt pozdorját verték ki. (A tiloló éppen olyan szerkezet mint a vágó, csak a nyelve éles.) A tilolás után a rostcsomókat még rázogatták (börzölték), ezt megelőzte egy kemencében történő felmelegítés. A tilolást a gerebenezés (gyaratás) követte. A gyaratás alá vett rostcsomókban nem lehetett pozdorja, mert a gereben éles fogai a pozdorjával együtt a rostszálakat is kitépték volna. (A gereben egy deszka közepén többszörös kör alakú 15 cm hosszú fogakból álló eszköz.) A gerebent a szapuszékre kötötték, a deszka végére követ helyeztek, hogy az erőkifejtés során a gereben ne mozdulhasson el. A csomókat addig gyaratták, míg a kézben maradt kender teljesen megtisztult. A gyaratóeszköz által kitépett rész volt a kóc, a kézben maradó pedig a szálakender. (Ez egyharmad-kétharmad arányban vált el.) Fonás, szapulás, mosás, gombolyítás E munkafajta azzal kezdődött, hogy a rokkaszékre felkötötték a kendercsomót. Egy felkötés 5-6 szálakender markot tett ki. (Egy marok az a mennyiség, amennyi az egyszeri gyaratási műveletnél a kézben maradt. A kóc esetében a markot meghatározni nem lehetett, így abból egy felkötés annyi volt, amennyi a rokkaszéken elfért.) A fonás nem volt sürgős müvelet, azt a hosszú téli estéken a ház asszonynépe maga végezte. Mégis sok esetben tapasztaltuk, hogy a fonásnál 4-5 fő is segédkezett, akik a maguk rokkájára kötötték fel a gazdaasszony által kihozott markot. Ha sok volt a fonnivaló kender, akkor feltétlen segítségre volt szükség. Vagyonnal nem, vagy csak kevés ingatlannal rendelkező asszonyok szívesen vállaltak fonást, amit a gazdaasszony házánál végeztek el. Ilyenkor éjfélekig tartott a munka, közben régi falusi históriákat mondtak, esetleg énekeltek. A bérfonást nem ismerték, helyette a gazda a földek művelésénél segített: szántott, terményt, fát szállított a házhoz. A megtelt orsót áspálták, azaz a fonalat legombolyították róla. (Amikor többen voltak, áspálás nem történt, mert ez a munka ritmusát megzavarta, ezért tartalékorsókat raktak fel.) A leáspált fonalat láncszemre szedték, és a mestergerendára vert szögekre akasztották. A munka végeztével a lácszemszerű fonalakat párolták. A párolás alatt a fonal mosását értették. Ezt szapulásnak is nevezték. A művelet abból állt, hogy a fonalakat a szapuló sajtárba (hordódongákból készített edény) rakták, a fonalat alaposan megszórták fahamuval, és vízzel feltöltötték a sajtárt. A sajtár oldalán levő nyílásból az akonát kivették, és a hamuval telített lúgot vödörbe folyatták. Közben a fonalat kézzel nyomkodták. A vödörből a vizet visszaöntögették a sajtárba. A párolás 3 napon át tartott, közben a fonal edződött és fehéredett. Három nap után a hamut eltávolították a fonalról. Ez folyóvízben történt. A falu északi részén, a mihályfai út mellett a BükkDiási-patak medrét a (Kámán-hídnál) a gazdák a mosási műveletre kiszélesítették. Itt bővebb víz volt. A fonalat csapdosva kimosták, és megszabadították a hamutól. Ezután hazatérve, az udvaron a fonalcsomókat kötélre terítették, s amikor teljesen kiszáradt, száraz helyiségben, gerendára vert szögekre aggatták. Itt alakult ki a fonal végleges színe, ami fehér vagy sárgás színű lett. Ezután a láncszemeket (fonalcsomót) a gombolyítóra (gombolító) tették. (Ez egy kerékszerkezet volt, amelyet házilag készítettek. A kerék egy rúdra volt szerelve.) A kerékre húzták a láncszem alakú fonalat, melyet még faszögek is rárögzítettek. Ahhoz, hogy a láncszemet a gombolyítóról gombolyagba lehessen tekerni, a fonál végét egy hüvelyk nagyságú bodzafa (bot) belsejében áthúzták. Ezután a fonalat balkézzel irányították, a jobbal pedig a gombolyítóról húzták le, miközben a kerék körbe járt. Az átlyukasztott bodzabotra azért volt szükség, mert a fonal húzása közben erőt kellett kifejteni, és a fonal által okozott kézsérülést a bodzabot akadályozta meg. A gombolyítás gyors művelet volt. A gombolyag a futball-labda nagyságához hasonlított. Szövés A gombolyagokat ezután a takácshoz vitték. Ilyen mester a faluban a XX. században már nem volt. Élt viszont egy Pacsai nevű takács Mihályfán, aki minden évben számított a csehiek által nála megrendelt munkákra. A takács a fonal mennyiségéből közölte az elkészülő vászon rőfjét (a rőf=78 cm hosszúság). A gombolyagokból egyébként a fonással foglalkozó asszonyok is megbecsülték a leendő vászon réfjét (rőfjét), Csehiben re/ben mérték a vászont. A takács néhány családtól nem pénzt kért, hanem borért dolgozott. Egy rőf vászon szövéséért egy pint vörösbort kért (Pint= 1 és fél liter). A szövéshez színes fonalat (pamut) is lehetett vinni. Ez a pamut vidékünkön mindig piros színű volt, és a legfinomabb vászonba szőtte bele a takács. Ebből készültek az abroszok, törülközők, konyharuhák. 119