Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 31. 2001 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2002)

Tanulmányok – Abhandlungen - Lukács László: A falukapu a Dunántúlon, Erdélyben és Moldvában. p. 35–45.

sott ösvény szegélyezi." (1976, 21.) Kun József Fekete Körös-völgyi táj szógyűjteménye szerint a mezőkapu: a falu végén lévő kapu, régen itt jutottak ki a faluból (1993, 32). Krassó-Szörény vármegyében Cs. Sebestyén Károly talált „a ma már eltűnt és csak elvétve található községkapuk" nyomára, amelyek a sövényfonásos falukerítéssel együtt megakadályozták az állatok elcsatangolását, határba jutását (1944, 14-15). A Nagy Magyar Alföldről Uszkay Mihály: Tiszaháti népélet Bereg megyében című, 1846-ban megjelent cikkében említette a falukerítést és a falukaput: „A tiszaháti falvaknak sajátos képet ád az, hogy többnyire körül vannak kerítve, keritésök tövises sövényből készült, s a faluból kimenetelre kapukat hagynak, mit idomtalan, vagy igen is kiczifrázott fából készítenek nyikorgó s recsegő sarokkal, e körülkerítés leginkább a múlt időben vala szokásban, melly sövényzet szinte azt képzelteti a nézővel, hogy ők a vendéget nem szeretik, még falujokat is zárva tartják az utastól; de már a vendégszeretet jobban lábra kapott, csak néhány helység tartja még magát most is bekerítve, kiket többi testvérei kócsos városnak gúnyolnak..." (1846, 7-8.) A Kiskunságban tanárok a szállás-, széríís- vagy istállóskertek kerítése és az állatokat összetartó karám egyik fajtája. Tálasi István összegzése szerint: „A kiskunsági tanórok a legöregebbeknél 1.) tüskés anyagból rakott tüskés kerítésféle (a XVIII. sz. végén meghonosodott líciumból, jázmiból kerített falra is használták), mely a pásztorság nyelvén 2.) a rendeltetésre szolgáló, belőle készült épületet (karám, akolféle) is jelenti, sőt 3.) jelenti a bástyaakó tetejére tüskés anyagból készült védelmi magasítást, azután, a névátvitel további fokán 4.) magát a gazból, dudvából stb.-ből készült bástyát, melyben már semmi tüskés anyag nincs is." (1936, 172-175.) Az 1930-as években az ormánysági Piskón állt még három faluvégi pusztakapu, amelyeket reggelenként jószágkihajtáskor nyitni, majd zárni a csősz feladata volt. Korábban Kákicson is három pusztakapu tartotta távol a faluból elcsatangoló jószágot az osztatlan úrbéres és a majorsági földektől (Madarassy 1932, 63-65; Kiss 1937, 14-15, 318). Kiss Géza Ormánysági szótára, szerint a pusztakapu faluvégen vagy fontosabb dűlő mellett, jószágjárás mentén a jószágot elzáró, lécből összeállított vagy vesszőből font kapu volt (1952, 447). Az ormánysági Kemsén a házak és telkek egy nagy gyepes térséget vesznek körül, amely legelőül szolgált. „A falu öregjei szerint még a múlt század végén is este kiverték erre a legelőre a lovakat, reggel pedig befogták. Egész éjszaka így legelt a jószág. Hogy ki ne bitangoljanak a faluból, a kivezető utakat kapukkal látták el." - írta Gunda Béla az Elsüllyedt falu a Dunántúlon, Kemse község élete című, 1936-ban megjelent falukutató munkában (1936, 121). A szlavóniai Kórógyon négy, a Bács-Bodrog vármegyei Doroszlón egy falukapu vol (Penavin 1975, 24). Doroszlón: „Azelőtt a Fölső legelő körül volt kerítve mély árokkal. Se állattal, se fogattal nem lehetett keresztülmenni rajta. Egy helyen volt kapu hagyva, a Bresztováci kapunál. Be is lehetett zárni. Ott volt a kulcs, és aki utoljára jött arról, bezárta maga után, a kulcsot meg beadta abba a házba, ahol egy juhász lakott, és az volt megbízva..." (Kovács - Penavin 1988, 29.) A XVIII. század közepén létesített doroszlói falukapu szerkezetét Kovács Endre leírásából ismerjük: „... a falu bölcs és tiszteletre méltó elöljárói kénytelenek voltak a veszélyeztetett legelő Bresztovác (Szilberek) felőli részét mély és meredek árokkal körülkeríteni, hogy bitang jószág, kószáló lovas vagy fogatos jármű átkelni ne bírjon rajta. Egy helyen rést hagytak és kapuszárfát képező két cölöppel, meg fatörzsből készített kapuval látták el, ami úgy működött, mint valamely kétkarú emelő. A szálfa tetemes súlyát a rajta hagyott gyökértuskó ellensúlyozta az egyik cölöp tetején. A kaput képező szálfa másik vége, az ágasfacölöpben nyugodott, és a legjobb kováccsal zárat is csináltattak rá... Azóta már egy urbáriális rendezés meg két tagosítás volt a falu határában, az árkokat betemették, a Bresztovácra vezető országutat is áthelyezték, de a falu tudatában továbbra is Bresztováci kapu néven él tovább, pedig soha térképbe se rajzolták." (1982) A felső-őrségi magyaroknál a faluvégi mezőkapu emlékét őrzi Alsóőrben a Sorompó-dülő, Őriszigeten az 1691-ből származó, a Mezőkapun alul helymegjelölés (Wallner 1926,5). A kővágóörsi Tanárkapu olyan tanorkapu volt, amely megakadályozta az állatok elbitangolását, rajta keresztül a mezőre, a szántókhoz lehetett kijutni, illetve az Öregsánc patak és a Kornyi-tó között elágazó úton jobbra Köveskálra, balra Kékkútra eljutni. Kővágóörsi idős emberek szerint az út mellett régen szántók is voltak. A köveskáli szőlőhegyre a rétek és szántók között a Tanárkapun keresztül vezető úton jártak. Kővágóörs község jegyzőkönyvének tanúsága szerint a Tanárkapun keresztül Köveskálra vezető utat Duchon József bírósága idején, 1855-ben meg akarták szüntetni: ,,A' kihasítás következtében a' tanárkapu felől a' köveskáli köhídig vezető út megszüntettetett, e' helyett tsak a' felső falu végén kihasított úton lehetvén járni annak felsántzolása 's járható állapotba helyhezése közvetlenül szinte elhatároztatott." E határozat ellenére a Tanárkapun keresztülvezető út is használatban maradt, földútként ma is létezik. A kővágóörsi Tanárkapuval azonos eredetű a keszthelyi Tanárok-utcája elnevezés is (Vajkai 1964, 19). Válluson (Zala m.) a Narátfi-kapu helynév emlékeztet a falukapu egykori meglétére. A XVIII-XIX. század fordulóján a vállusi házak előtt még nem épült kerítés, csupán a falut vette körül a gondosan nyírt és ápolt falugyepű. Azt a helyet, ahol a faluból jövő földút, a Taligaút a falugyepűn áthaladt a mai napig Narátfi-kapunak nevezik, de magára a kapura még a legöregebbek sem emlékeztek az 1970-es években (Petánovics 1987, 70). 1901-ben Kotucs János a következő kérdést intézte a Magyar Nyelvőr szerkesztőségéhez: „Győr megyében 40