Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 27. 1993-1997 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1998)
Szemle – Rundschau - Fitz Jenő: Lencsés József (1902–1995). p. 315.
FITZ JENŐ LENCSÉS JÓZSEF (1902-1995) Amikor hosszú életének utolsó állomáshelyén búcsút veszünk Lencsés Józseftől, az utolsó közvetlen szál is megszakad, amely a századvég Múzeumát a maga kezdőéveihez kötötte. Lencsés József volt az utolsó, aki fel tudta idézni a Múzeum korai évtizedeit, egyszerű körülményeit, lázas tevékenységét, Marosi Arnold egyéniségét, hanghordozását, szavajárását, a mindennapokat. Akik öregkorában ismerték meg, hosszú nyugdíjas éveiben, nem alkothatnak maguknak reális képet arról, mi volt Lencsés József évtizedeken át a Múzeum számára. Lencsés József a legmegfelelőbb példa arra, hogy nem rang, beosztás, társadalmi besorolás az, ami valakit emberré, egyéniséggé tesz. Nem futott be látványos karriert és sohasem törekedett többre, mint amennyire képességeiből, helyzetéből futotta. 1927-ben fűtőként kezdte a Múzeumban, majd szolgává lépett elő - a lényegen nem változtatva a szocializmusban hivatalsegédnek nevezték ezt a munkakört -, végül restaurátor lett. A Múzeumot nem jórossz munkahelynek tekintette, amely fedelet adott feje fölé és igen szerény megélhetést családjának, olyan munkahelynek, amelyhez semmi köze előírt feladatainak elvégzése után. A Múzeum néhány év alatt élettere lett, Marosi Arnold nélkülözhetetlen segédje, hamarosan jobbkeze, aki részt vett a kiszállásokon, ásatásokon, gyűjtőutakon, kezelte, raktározta a múzeumi gyűjteményeket és a kiállításrendezések minden technikai feladatát megoldotta, egy személyben a múzeum mindenese, akinek figyelme, rendszeretete az akkori múzeum minőségének záloga volt. Az ő érdeme, hogy a 30-as évek ásatásai jórészt ma is értékelhetőek. Biztos emlékezetével évtizedek múltával is személyes ismerőse volt minden múzeumi tárgy, cserép, kőemlék, oklevél, fénykép, könyv. Igazi múzeumi emberré fejlődött szíve és érdeklődése következtében, amilyen akkor is ritkaság számba ment, ma inkább már csak emlékekben él. A legnagyobb tett, amely hosszú pályafutása alatt nevéhez fűződik, magatartása 1944/45 fordulóján. A Múzeumban helytállt az egymást váltogató német és szovjet fegyveres műgyűjtőkkel szemben. Alig néhány tárgy veszett el a zűrzavaros napokban és mindez olyan időszakban történt, amikor az intézménynek nem volt vezetője, rajta kívül egyetlen munkatársa sem, a kiszámíthatatlan helyzetekben nem volt mellette álló társa. Olyan embert veszítettünk benne, aki a maga helyén mindenkor helytállt és aktív részese volt a Múzeum minden tevékenységének, életének. Senki sem pótolhatatlan hangzik az olcsó közhely -, de ki lépett, léphetett volna a helyébe? 315