Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 26. 1989-1992 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1997)

Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter Zsófia: Vízrendezési munkák a Mezőföldön. p. 169–175.

szikesedni kezdett. Emiatt ma már valóban csak a nád terem meg rajta: pákászai, halászai és a csikaszai megélhetésüket azóta csak a Velencei-tavon találják meg. A Velencei-tó gazdasági jelentőségét elsősorban halászatának köszönheti. Történeti adataink szerint a halászat szempontjából a Nádas-tó is igen jelentős volt a tó felemás lecsapolása előtt. 1294-es oklevél említette már a "bögödi (borgöndi) halasokat". (Ortvay, 1882. I, 164.) Fényes Elek 1836-ban megjelent országleírásában a Velencei-tó halban való gazdagságát emelte ki: "benne csuka, ponty, sügér és kárász bőven teremtetik" (Fényes 1836,66). 1890-től a tó halászatát a Velencei-tavi Halászati Társulat irányította. A tavi halászat jogát évente bérbe adták és a bérjövedelmet a birtokrészek arányában osztották szét. A legnagyobb birtokos a székesfehérvái Káptalan és a velencei közbirtokosság volt. Ugyanők élvezték a már említett nádvágási jogból eredő jövedelmet is (Sédi 1944, 83). A tó lecsapolása körüli vitákban csak a székesfehérvári Káptalan érvei között találhattuk meg a Velencei-tó védelmében azt a lehetőséget, hogy a tó és a környék üdülőhelyként is hasznosítható. "... Eme szép és gazdag Fejér megyének az egyik kelleme és dísze, hogy ellátva legyen a természet minden áldásival, mellyek közül nem utolsó helyet foglal el az ő kis tengere a Velencei-tó, melly szép fekvése, tiszta vize és zöldelő nádja által a vándor szeme előtt nem csekély díszt kölcsönöz földi abroszának, szépen nyílt láthatárának, s már dicső bajnok ős elődinknek a pákozdi hegy és tó melletti táborozások emléke tekintetéből is érdekes a Velencei-tónak további fennléte" (Károly 1896,1,37). A fürdőélet kezdetei azonban csak századunk 20-as éveitől datálódnak. Majd a 30-as években a Nádasdy uradalom feldarabolása nyomán egyre több tóparti rész került a jövendőbeli üdülők tulajdonába (Erdős-FarkasKállay 1983, 50; 115). A Velencei-tótól a Sárvízig fekvő területet tehát a Dirmyés-Kajtori csatorna vízmentesítette. Láttuk, nem teljes sikerrel. Fekete Izidor Pesty Frigyesnek küldött jelentésében a következőképpen fogalmaz Sárosd leírásánál: "E község Székesfehérvártól 2 1/2 óra járásnyi távolságra fekszik délnek, és ott, hol a Velencei-tó seregélyesi ága végződik, ott kezdődik az úgynevezett Sárosdi ér, mely ezelőtt még 15 évvel is a Velencei tóval összefüggve, annak kiegészítő részét képezte. Halakban és vízi madarakban egyaránt gazdag (volt), most legelő, vagy rossz rét, melyen keresztül boldogabb időkben egy patak folyt, a seregélyesi illetőleg a Velencei tóba. Most e patak ki vagyon ásva, de víz nélküli és inkább a helység és urasági határ közt választófalul szolgál... A [kender] földeknek átellemben volt a Kenderáztató, hajdan ez egy mély tó, mely 3 év óta egészen száraz és most egy homokborította tófenék..." (Pesty 1977, 266). A legutóbbi lecsapolási kísérlet emlékét adatközlőim is megőrizték. "1924 elején születtem Külső-Kajtor pusztán. A hatalmas és rendezetlen Dinnyés-Kajtori lapos vizet 1927-30-ban vezettette le a székesfehérvári Kultúrmérnöki Hivatal irányításával az érdekelt gazdák társulata. A csatorna után pár évre megszűnt a régi lápvilág. Csupán az Elza-majori laposon és Dinnyésen tartották magukat a nádasok. A többi helyen, le egészen Kalózig minden kiszárad, csak a keresztúriaknak maradt egy kis libausztatója. Az őszinteség jegyében meg kell emlékeznem arról is, hogy a környék lakossága a lecsapolás eredményeitől az első években nem volt elragadtatva. Emlékszem a mocsarak helyén kialakult, megrepedezett, szikes, fehér sátékra. A hasznos magas nád és sás helyett csak értéktelen, ritka savanyú fű nőtt. Míg a völgyek melletti magaslatokon is megsárgult a fű és ahol a lecsapolás előtt kétszer is boglyába gyűjtötték a sarjút, most még az anyafűnek is alig volt rendje. A legelő állatok számát csökkenteni kellett. Megszűnt a halászat, a nádvágás és a sás sokféle felhasználási lehetősége. A nagy mangalica kondák többé nem találtak dagonyára, és a kijáró szilajgulya - sok szürke marha volt még a húszas években Kajtoron - a nagy kánikulában hiába kereste a zöldet. Kiapadtak a dombok aljában fakadó tisztavízü források is. Legalább egy évtized telt el, amíg kialakult az új növényzet, de a nád végleges eltűnését még sokáig keseregték a parasztok." (Gyimesi Károly visszaemlékezése, 1980. IKM Adattára). A halászat tehát az egykori tág mocsaras területről a folyóvizek mellé szorult; itt természetesen nem szűnt meg. A Velencei tavat és a Sárviz-csatornát összekötő dinnyéskajtori csatorna halászati jogának haszonbérbe adásáért Csihász Endre 1920-ban évi 500 K. haszonbért ajánlott fel Aba községnek; vele a szerződést meg is kötötték. (Fejér megyei Levéltár, Aba 4/1920. képviselőtestületijegyzőkönyv, 14. ill. 35. tárgy.) 174