Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 24. 1986-1988 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1990)

Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter Zsófia: A Mezőföld úrbéres viszonyai a XVIII. század végén. p. 67–72.

A tabellák szövegének nyelve szerint tehát a következő kép tárul elénk: magyar német ismeretlen a Fejér megyei részen 38 - a Veszprém megyei részen 15 - a Tolna megyei részen 14 4 1 Összesen 67 4 1 Az úrbérrendezés, mint láttuk, középpontjába a telki állomány lehetőség szerint pontos körülhatárolását állította. Ezzel kimondott célja az úrbéri szolgáltatások alapjául szolgáló birtokállomány felmérése, s a szolgáltatások egységesítése volt. Annyiban kétségtelenül védte ezzel az adózó jobbágyot, hogy szándéka szerint lehetetlenné tette, de legalábbis megnehezítette a földesurak számára az úrbériség csökkentését, azaz az adómentes allodialitás növelését az úrbéres telki föld rovására. Ezzel mintegy megőrizni kívánta az adózó jobbágynépesség megélhetési alapjait, azaz adófizető képességét. A rendelet szándéka szerinti megvalósítás a gyakorlatban természetesen százés száz egyedi esetet szemügyre véve csak általában és hosszú távon sikerült. Éppen a dunántúli megyékben, ahol az 1765-66. évi parasztfelkelésnek ez egyik kiváltó oka is volt, valamint Észak-Magyarországon találunk példákat a telkiföldek megcsonkítására, allodizálására (VARGA 1969, 14). Különösen sok lehetőséget adott erre a remanenciális földeknek a léte. Ezeknek a földeknek igen különböző a sorsuk területünkön is. A Tolna megyei részen a századok óta jobbágyi művelés alatt állott maradványföldek jó részét a földesúr elvonta jobbágyaitól: 1788-ban Kisszékelyben és Nagyszékelyben a Styrum-Lymburg uradalom, 1793-ban Szentlőrincen és 1798-ban Pálfán az Apponyi uradalom allodizálta a remanenciális földeket (Nagy 1970, 249). Az általánosabb gyakorlat azonban az volt, hogy még egy ideig meghagyták a jobbágyok művelése alatt, de mint az úrbériségen felüli földekért, egyéb szolgáltatásokat kötöttek ki (Vörös 1952, 374). Az úrbéri szolgáltatások egységesítése hosszú távon kétségtelenül védte a jobbágyi társadalmat a földesúri többletkövetelésektől. Nem csoda azonban, hogy az egész telek utáni heti egy, azaz évi 52 nap igás, vagy kétszer annyi kézi robot előírása az urbáriumok bevezetése idején sok helyen elkeseredett ellenállást váltott ki a jobbágyokból. A robotrendelkezések részletei viszont már kezdetben is kedvezőek voltak a jobbágyok számára, már azzal is, hogy a korábbi 3 nap kézi robot helyett most csak 2 felelt meg 1 napi igásrobotnak, valamint azzal is, hogy a robotnapokat nem lehetett egyvégtében követelni. A nagy munkacsúcsok idején is legfeljebb kettőt szabad összecsúsztatni, de azt a következő heti robotnak kell betudni. A robotnapok VArésze így mindenképpen a téli hónapokra esik. A házas zsellérek robotja évi 18, a házatlanoké 12 gyalognap lett. A hosszú fuvarok időtartamát is szabályozta az urbárium : 4 egésztelek állított ki évente egy hosszú fuvart, 4 igával, de két napnál nem hoszszabb időre. Ha mégis hosszabb időt vett igénybe a fuvar, azt az igásrobotba kellett beszámítani. Az út alatt felmerült költségek, vámok, szállások a földesurat terhelték. Az urbáriumok előírják a földesúri kilenced természetbeni beszolgáltatását olyan helyeken is, ahol az eddig nem volt szokásban. Kilencedet kellett adni a föld minden terméséből, továbbá méhből, bárányból, gödölyéből, kenderből, lenből és borból. (Ez utóbbiból vagy kilencedet, vagy hegyvámot fizetett a szőlőbirtokos.) Az ajándékot évi 2 csirke, 2 kappan, 12 tojás, 1 icce vaj és 30 telek után 1 borjú, vagy helyette 1 Ft 30 krajcár formájában kellett adni. A cenzus, vagy füstpénz, az évi 1 Ft, tulajdonképpen a házhely bére volt, amit természetesen a telkesek és házas zsellérek egyaránt fizettek. Látjuk tehát, hogy a cenzuson kívül alig engedett készpénzfizetést az urbárium, ezzel is védeni igyekezett a jobbágyok fizetőképességét (Vörös 1952, 356). Kétségtelen ugyanakkor, hogy a természetbeni szolgáltatás előírásával az allodizálás és árutermelés előtti szinten igyekezett konzerválni a szolgáltatásokat. Érthető, hogy ezek pénzbeli megváltására a következő században mind több helyen sor került. A földesurat illette továbbá az utód nélkül meghalt, vagy elszökött jobbágy vagyona, de a telekre újabb jobbágyot kellett ültetnie. A vadászat, a madarászat, a halászat, a pálinka és sör főzése, valamint árulása, a vásártartás, a mészárszék, a vendégfogadó nyitása és a vám kizárólagosan illette a földesurat, a legelőt megosztva, a kocsmát felváltva használta a földesúr és a jobbágyok. A földesúr erdejében faizást, makkoltatást, vagy helyette nádlást, illetve az erdei tisztásokon legeltetést engedélyezhetett (Felhő 1957, 206; FARKAS 1959, 8-9; Farkas 1969, 127). Nem lehet itt feladatunk az úrbérrendezés értékelése, ellentmondásos intézkedéseinek feltárása. Annyi azonban bizonyos, hogy hatása szinte századunkig kimutatható, amennyiben az 1848. évi törvények, majd az azt követő rendelkezések alapjául az úrbérrendezéskor úrbéres jellegűként összeírt földeket tekintette, s csak ezeket adta a parasztok polgári tulajdonába állami kárpótlással. Az összes vitás, átmeneti földkategóriát a rendezési perekben gyakorlatilag földesúri tulajdonúnak tekintették, legfeljebb magánjogi egyezségek, tehát külön szerződések, természetesen súlyosabb feltételek teljesítése árán jutott hozzá a vitás föld műveléséhez (cenzualisták, taksások, majorsági zsellérek, kuriális zsellérek, árendások, részesek stb.) a paraszt. Az úrbérrendezés befejezésének dátuma a gyakorlatban egyáltalán nem jelentette az urbárium azonnali és maradéktalan bevezetését (Bakács 1936, 284). Területünkre például jellemző, hogy a majorsági gazdálkodás nagyobb mérvű kiépítésére csak a 18. sz. végén-19. sz. elején került sor: az évi 52 napi robot kihasználására így a legtöbb esetben nem volt szükségük előbb a földesuraknak. Ilyen esetekben az elengedett robot ellenében is a készpénzszolgáltatást igyekeztek növelni (Nagy 1970, 100). 71