Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 23. 1984-1985 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1987)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas Gábor: A Fejér megyei önkormányzat újjászervezésének kérdései 1860–1869. – Die Neuorganisierung der Selbstverwaltung des Komitats Fejér 1860–1869. p. 155–176.

Levélben a többi között írta: „Tudod: hogy mindig jóakaród voltam és vagyok is, most van alkalom a birtokotok eladására... jó vevőt tudok, és abban a pillanatban készpénz. .." Az alku az alispán közvetítésével Kis Karolina és Driquet Péter között létre is jött. Csakhogy, amikor a szerződést meg kellett volna kötni — és a pénzt is kifizetni, Kis Karolinának nyoma veszett. Hamarosan kiderült, hogy Kis Karolina szélhámoskodott; pénze sem volt, de a szenzálpénz felajánlásával rögtön levette lábáról az alispánt, a királyi biztost is. Ez utóbbitól egyébként Kis Karolina 1000 forintot kért kölcsön. Valószínű, hogy az alispántól is nagyobb összeget csalt ki, ő azonban ezt nem hozta nyilvánosságra. Tény viszont, hogy 1864 júniusában Kis Karolina két héten át a Megyeházban az alispán vendége volt, ahol nemcsak ingyen etetlék-itatták, hanem még bókokkal is elhalmozták. Eltűnésekor jelentkezett Szekfűné, akinél Kis Karolina szobát bérelt: Kis Karolina nemcsak két heti lakbérrel maradt adósa, de új ruháját is elvitte. A kalandornő és a megye két főtisztviselője közötti affér Fehérváron és a környező falvakban, különösen a csapszékekben élénk beszéd tárgya lett. Nyilvánvaló, hogy a provizórium helyi vezetőit a gúny tárgyává tették. (Tudni vélték, hogy „Kis Karolina tetves is volt, ezért vakaródzik a nőszemély eltűnése óta oly sokat az alispán.") Az eset kapcsán joggal felvetődött a kérdés: hogyan volt lehetséges, hogy egy szélhámos nő két héten át kezében tartotta a megye főtisztviselőit, akik nem vették észre, hogy csalóval állnak szemben? Felmerült a többi megyei tisztviselő felelőssége is, akik hagyták, hogy ezt a két tehetségtelen, dilettáns közigazgatási figurát az orránál fogva vezesse egy szélhámos. Lényegében e tényben Fejér megye hivatalnokainak torz értékítéleteit is meg lehetett állapítani. A mindenható főnök rendelkezése ellen nem emeltek szót akkor sem, amikor a csalás nyilvánvalóvá vált. Az alispán minden érintett embert megkért, hogy az ügyet ne szellőztessék, „mert azt mindketten nagyon szégyenlik" {Főispán 1866). A kiegyezés útjának megyei kormányzata és tisztviselői 1865—1867 A provizórium rendszerének a császár 1865. május 8-án véget vetett, és az országban az 1847. évi alapra visszaállította az alkotmányt. Majláth György kancellár és Sennyey Pál tárnokmester intézkedett, hogy a magyar országgyűlést összehívják, amely a kiegyezési tárgyalásoknak bázist adott. A centralisztikus törekvések az országban újfent eredménytelenek lettek; ismét a történelmi elv győzött. A megyék élén főispánok álltak, akik a tisztikarral az országgyűlési választásokat készítették elő a kerületekben. Fejér megye politikai irányítását ekkor Szőgyény Marich Lászlóra bízta a kormányzat. Az első közgyűlést a bizottmány 1865. október 5-én tartotta a választások előkészítésére. A közgyűlésen azonban megjelent Madarász József, aki tiltakozott a kancellári utasítás ellen, azt az önkormányzati jog csorbításának — lényegében abszolút kormányzati intézkedésnek — minősítette. A kancellár ugyanis tudomására hozta a főispánoknak, ha a bizottmány tagjai közül bárki más témát felvet, a főispán a közgyűlést oszlassa fel. Ezzel kívánták elejét venni olyan politikai hangulat keletkezésének, amely 1861 elején szinte valamennyi törvényhatóságban 1848 melletti kiállásban nyilvánult meg. Madarász a rendelkezést a nemzet elleni merényletként értékelte. A negyvennyolcas forradalmár nem volt hajlandó a megalkuvásra és a hatalom helyi képviselői előtt forradalmi szellemben nyilatkozott. Úgy érezte, ki kell állnia a negyvennyolcas eszmék mellett, mert most a megyei bizottmányban sokkal több megalkuvót talált, mint a provizóriumot megelőző esztendőben. A kormányzat helyi exponense, a főispán is nagytapasztalatú egyén volt, a közigazgatási kérdésekben is jártas. Személye biztosíték volt arra, hogy a kiegyezéshez elvezeti Fejér megye népét. A kompromiszszumra hajlók tábora is jóval nagyobb most, mint 1861ben volt. Akkor a közömbösöket néhány mondattal fel lehetett sorakoztatni Madarász elveihez. Most azonban — úgy tűnt — a provizórium évei megtörték a birtokosokat, a vármegye tisztviselőit, s így a főispáni kívánalmak messzemenően teljesíthetők lettek. Ez a politikai mentalitás korán kiütközött a Fejér megyei bizottmányban. A tagság egy része hivatalra számított. Tudták, — akárcsak 1861-ben — ismét választások következnek. Ezeket nemcsak az országgyűlési mandátumok elnyerése miatt rendezik meg, de követik a megyei, a járási s a községi választások, amelyek során új személyek kinevezésére kerül sor. Ezekből a tisztviselői állásokból a gazdaságilag egyre lejjebb süllyedő közbirtokosok részesedni kívántak. Ezért a hatalomnak megfelelő konformista magatartásformát öltöttek. Hallgattak, ha szólni lehetett, illetve kellett volna, mert nem tudhatták, hogy nyilatkozataikkal megnyerik-e a hivatalok elosztásában döntő személynek, a főispánnak a kegyeit? Elszomorítónak találta ezt Madarász József. Kijelentette, az alkotmányos küzdelmet ma már csak a nép kívánja, egykori vezetői egyéni érdekek hajszolásával elálltak tőle. A korrupt közélet tovább folytatódott 1865 után is, csak más személyekkel, és valamivel tompítottabban. A hatósági eljárások most is kíméletlenek maradtak a néppel, mint az „ideiglenes kormányzat" alatt. Madarász a közgyűlésen a tilalom ellenére felszólat, sőt mondanivalójának lényegét határozattá is emelték, azt a bizottmány többsége elfogadta. Kimondották indítványára, hogy az országban állítsák helyre az alkotmányos életet, majd leszögezték, hogy Fejér megye a továbbiakban teljes önkormányzati jogaival élni akar. Úgy látszik, a főispán ebben nem látott különösebb veszélyt. Ezek a határozatok rendkívüli veszélyforrást radikális elemekből álló bizottmány és tisztikar kezében jelentettek volna. Szőgyény Marich azonban látta, hogy az önkormányzat ebben a megyében sem fogja a kiegyezési tárgyalásokat akadályozni. A körülötte ekkor kialakult csoport egykoron, szinte egytől-egyig a negyvennyolcasok táborában volt, de másfél évtizeddel később már jórészt felhagytak elveik követésével. Az ötvenes években a passzívan ellenálló birtokosok nagyobb része 1865-re ha nem is vált aulikussá, de a kiegyezési politika felé hajlott. A megyei bizottmányban levő kisszámú ellenzéki csoport e tényben 1848/49 elárulását látta. A hivatalnoki-értelmiségi réteg már a koncot leste, és készen állott, hogy azt megszerezze magának. Az alispánná választott Horváth László tipikus példája volt a karrierhajhászó elemeknek, de nem állott messze tőle az ifjabb generációhoz tartozó Kenessey Kálmán sem, akinek a forradalomról és a szabadságharcról kevés élménye volt. Mindketten igyekeztek megnyugtatni saját magukat és környezetüket; azt hirdették, hogy ők a haladó alkotmánypártiak csoportjához tartoznak. Ide sorolta mali* 163