Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 23. 1984-1985 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1987)

Tanulmányok – Abhandlungen - Farkas Gábor: A Fejér megyei önkormányzat újjászervezésének kérdései 1860–1869. – Die Neuorganisierung der Selbstverwaltung des Komitats Fejér 1860–1869. p. 155–176.

diplomát megelőző közigazgatási gyakorlatot és a népellenes intézkedések egész sorát valósították meg. Ezekkel az intézkedésekkel azonban 1860 előtt sem tudtak eredményt elérni. A királyi biztos Fejér megyében most is erre a tisztviselői karra támaszkodott, s ezek érdekeit meg is védte. A kölcsönösség légköre igen hamar kialakult a királyi biztos és az elsőalispán, illetve az elsőalispán és a főbírók illetve a szolgabírók között. A hivatalnoki kar tagjai a megyevezetésben kizárólagos szerephez jutottak, hiszen ekkor ellenőrző testület nem működött. A hivatalnok így a társadalom fölé nőhetett, mert akarata végrehajtására minden eszköz (karhatalom, katonaság, pénzügyőrség, törvény és a kormány utasításai) rendelkezésre állottak. A kölcsönösség elvét a királyi biztos hamar felismerte, és csatlakozott a Bach rendszer idején Fejér megyében kormányzó klikkhez. A hivatalnokok egyetlen társadalmi réteg szimpátiáját sem tudták megszerezni. A dolgozó osztályok a magas adók miatt elégedetlenek a fennálló rendszerrel, és természetesnek kell venni, hogy azok képviselőivel szembenálltak. Nem sikerült támaszként a középbirtokosokat sem megszerezni mert körükben még az 1848-as idők szellemét realizálni kívánó személyek voltak többségben. A hivatalnokokat a társadalom által történt kirekesztés meglehetősen irritálta. Számukra a társadalom peremén való létezés azt jelentette, hogy valamennyi réteggel szembekerültek, mert intézkedéseik nemzet- és népellenes tendenciát hordoztak. Gradwohl Edéről jegyezték fel, hogy hivatalában a megye lakói közül szinte senkit sem hallgatott meg. Ezért is történt, hogy kormányzása idején igen kevesen voltak azok, akiknek kérelmét az igazságnak megfelelően bírálta volna el. A királyi biztos ítéletei tele voltak szubjektív elfogultságokkal. Nem lehetett panaszt tenni nála a szolgabírák ellen, akikről köztudott volt, hogy a néppel gorombán bántak, s a legcsekélyebb szabálytalanság is retorziót váltott ki bennük. Egy panaszos szerint „az ideiglenes hivatalnokok, akiket ő nevezett ki, hogy kegyeibe maradjanak, csak az ő kedvét keresték... s a panaszló legfeljebb üldözését és megvetését várhatta, és igen sokszor tapasztalható volt, hogy ilyenek ellen a legigazságosabb kérelem meg nem hallgattatott; hivatalnokai —, akiknek állása tőle függött, — a panasz elintézése iránt többször minden húza-vonást elkövettek" (Alispán 1862—65). Az 1850-es évek végére az abai Arany család teljesen elszegényedett, s nem tudta több éven át az adót sem fizetni. A hatóság közbejöttével a birtokot (Kajtort) bérbeadták. Az eljáró főszolgabíró nem törődött azzal, hogy a magyar nemesség egyik törzsökös családja tönkre ment. Lancsik Máté főszolgabíró — a provizórium tipikus megtestesítője volt, — akinek korrupció, törvénytelen vagyonszerzés, és még több népellenes cselekedet írható rovására. Ugyanez jellemezte a tisztikar egészét is, amely Meszlényi elsőalispánnal az élen a királyi biztost támogatta, és ezzel maguk is részesei lettek a korrupciónak. Az abai Arany Márton József panaszát az udvari főkancelláriához is eljuttatta, de onann azt a királyi biztoshoz kivizsgálásra visszaküldték. A megyeházán a család ügyvédjét, Németh Pétert, előbb kérleléssel, majd fenyegetéssel rávették, hogy a panaszt visszavonja. Az alispán ezekkel a szavakkal figyelmeztette: „Öcsém miből élsz, ha az egész tiszti karral meggyűlölleted magad. Akármit is csinálsz, neked a rövidet kell húzni... vedd vissza a panaszt, adj egy nyilatkozatot, aztán vége a históriának; mert holló a hollónak nem vágja ki a szemét." Németh Péter valóban visszavonta a panaszt, az Arany család pedig elveszítette birtokát. A tisztikar tevékenysége ebben az ügyben is közismertté vált, s emiatt is különös gyűlölet övezte. A népellenes cselekedeteknek azonban egész sorát hajtották végre továbbra is. Az említett Lancsik főszolgabíró 1862-ben Inotára végrehajtásra szállt ki, ahol 5 családnál intézkedett. Minden családtól 8—8 forint fuvardíjat és 3—3 forint napidíjat szedett be maga számára, ami ekkor is törvénytelen cselekedetnek számított. A nép panaszkodott, de a tisztviselőit védelmező megyei szerv nem kívánt segíteni. A Bach kori idők szelleme uralkodott ismét, amikor a nép elégedetlenségét, panaszait nemzeti sérelemből fakadó akciónak minősítették. • Az inotaiak képviselője így panaszkodott a főkancellárnak: „ilyen igazságot tesznek nálunk: a tisztviselőknek mindent szabad, nekünk pedig moccanni sem lehet. Uram, tekints alá! tégy igazságot!" (Főispán 1866). A hivatali visszaélések közül különösen kirívó volt a zámolyi Hajnal árvák megkárosítása. Az 1847-ben árván maradt négy kiskorú házát a községi jegyző 1850-ben olcsón megvette. A kiskorúak az 1850-es évek végén kerestetni kívánták vagyonukat, de a rendszer tisztviselői az ügyet nem voltak hajlandók elindítani. Ezért hivatalból a megyei tisztifőügyészt, Puxbaum Károlyt rendelték ki, aki azonban az ügyfelektől összesen 400 forintot vett fel, hogy ügyüket napirendre tűzhesse. Horváth Pál székesfehérvári tanácsnok egy uradalmi vadásztól 100 forintot kapott, és ígérte, hogy ügyét kedvezően elintézi. Nóvák Kálmán székesfehérvári főbíró 1864-ben egy törvényszéki eset kapcsán egy kövér sertést, majd négy aranyat kapott. A városi - törvényszék tagjai ügyek kivizsgálása során szintén napidíjakat követeltek az ügyfelektől. Megtörtént, hogy amikor felsőbb hatóság kereste meg a tisztikart és egyes panaszok kivizsgálását kérte, arra cinikus választ küldtek: „vizsgálódásunkat nagymérvű elfoglaltságunk, másrészt számos tanú meghallgatása miatt nem tudjuk teljesíteni." A nép háborgását azonban nehéz volt lecsillapítani azzal, hogy Nóvák főbírót, Puxbaum főőügyészt, Horváth Pál tanácsnokot, Czedik Lajos sárbogárdi adóhivatali ellenőrt az alkotmányos idők közeledtével állásukból elbocsátották. A hivatalnoki összefonódás a királyi biztost nevetséges ügybe sodorta. 1864-ben az elsőalispán — közvetítés útján — kapcsolatba került Kis Karolina Somogy megyei kalandornővel, aki birtokvásárlás ürügyén toppant be Fejér megye házába. Az alispánnal gyorsan sikerült elhitetnie, hogy „politikai szolgálataiért" nagy jutalmat kapott és „40 ezer forintja van birtokvásárlási célra." Ebből az öszszegből az alispánnak is juttat szenzálpénzt, ha a birtokszerzésben segítségére lesz. Ezt 2 ezer forintban állapította meg Kis Karolina. Az alispán az ügyben üzletet szimatolt és sógora, a velencei Driquet Péter földb'rtokos ingatlanát ajánlotta megvételre. (Driquet Péter felesége Meszlény alispán testvére volt.) Ebben az ajánlatban több szempont is közrejátszott. Meszlény Károly is velencei birtokos volt, aki igyekezett az egykori Meszlényi földbirtokot lehetőleg egy kézben tartani. Kis Karolinával előzetesen megegyeztek, hogy Meszlény alispán fia, Fejér megye pénztárnoka, feleségül veszi a birtokot vásárló Kis Karolina soha nem látott (nem is létező) unokahúgát. Az alispán 1864. június 20-án értesítette Driquet Pétert a vásárlási szándékról: 162