Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 22. 1982-1983 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1985)

Évi jelentés 1982–1983 – Jahresbericht 1982–1983 - Kovács Péter: A kibontakozás évei 1960 körül. p. 200.

Az emeleti kisteremben Öt nagyméretű vászon-festés következett, ezúttal állatokkal (liba, hal, lovak, disznók) és a nemzeti színek védjegyével ismételve meg a grafikák ötleteit. Mindezek a művek — az 1983 elején készült vászonképek kivételével — már korábbi kiállításokról, így a Pécsi Műhely 1980-as Csók István Képtárbeli bemutatkozásáról is ismerősek voltak, a mostani válogatás csupán belső összefüggéseiket és logikájukat tette érzékelhetőbbé. Ez a logika most úgy vezette a látogatót, hogy egyúttal előkészítette annak a műnek a megértésére, amely a kiállítás igazi nagy produkciója volt, a szó legjobb értelmében. A képtár hatalmas belső termében ugyanis igazi, eleven fákból (sajnos, fokozatosan hervadtak) kis erdő állott, tisztásokkal, tavacskával, gallyakból eszkábált csőszkunyhóval. A „talajt" levágott búzaszálak borították, középütt azonban egy szabályos négyszögben még lábon állt a búza, és piros-fehér-zölden virított. Mint ahogy a fák törzsét is ezek a színek jelölték, akár egy turistaút jelzései, a tó fenekéről is e három szín tükröződött vissza, s ez jelölte meg a tisztásokon itt-ott elhagyottan heverő sarlók nyelét vagy a zsákba szedett kéve kalászait. A látvány meglepő volt és lenyűgöző, már csak méreteinél (eredeti méret!) fogva is: a látogató besétálhatott a fák közé, leheveredhetett a tisztásokon, megpihenhetett a kunyhóban és búcsúpénzt dobhatott (sokan dobtak is) a vízbe. Pinczehelyi nagy teljesítménye azonban mégis az volt, követve a jelképekkel, emblémákkal foglalkozó gondolatainak szálát, volt ereje és bátorsága e gondolatok erejét és igazságát a végső következtetésekig kiterjeszteni és így igazolni. A mű (PFZ tájkép) egyesítette az environment, a színpad, a természetes terep vonásait, pontos meghatározásához még sok mindennek a végiggondolására lesz szükség. Ereje és hatása, valamint kézenfekvő, a korábbi művek felől nézve valóban „pofonegyszerű" kompozíciója mindenképpen meggyőző volt. A nem szakmai közönség heves elutasítással reagált, mind a nemzeti érzések, mind a mozgalmi hagyományok megsértésével és profanizálásával vádolták a művészt. A kiállítás ugyanakkor, amikor igen érzékeny területet érintett és vizsgált, pontosan azt bizonyította, hogy Pinczehelyi — a szónak nem vallásos értelmében — hívő művész és ember, akinek a számára a mindennapi élet közhelyes jelképei (sarló és kalapács, utcakő, nemzeti színek) megőrizték érzelmi és gondolati erejüket, van értelmük, és igyekszik ezt minél kézzelfoghatóbb, minél konkrétabb alakban mások számára is nyilvánvalóvá tenni. A kiállításról egyetlen kritika jelent meg (Fejér megyei Hírlap). A Magyar Televízió kísérleti sorozatában rövidfilmet készített róla, de ez ideig még nem mutatták be. Kovalovszky Márta A kibontakozás évei 1960 körül Sorozatunk XI. kiállításával eljutottunk ahhoz a jelen hez, ahonnan 1965-ben indultunk, amikor a Századforduló művészete című első tárlatot rendeztük. így ez a kiállítás a történeti visszatekintésen túl egyfajta számvetés is, mérlegelése annak, hogy vajon mi, az István Király Múzeum mit és mennyit tettünk a magyar képzőművészeti kultúráért? Felidézve az eseményeket, Csontváry, Gulácsy, Nagy István emlékkiállításait, s a kortársak — Kondor Béla, Ferenczy Béni, Vilt Tibor, Korniss Dezső, Schaár—Erzsébet tárlatait, úgy hisszük, hogy minden szerénytelenség nélkül leírhatjuk, hogy intézményünk jelentős részt vállalt abból a küzdelemből, amely az ötvenes éveket követő hosszú átmeneti időszakban folyt a modern magyar művészet valódi értékeinek elismertetéséért. Mostani kiállításunk a művészet és a művészek küzdelméről igyekezett elsősorban számot adni arról az erőfeszítésről, ami végül is megteremtette a lehetőségét a hatvanas évek második felében, a hetvenes évek elején bekövetkezett virágkornak. A harc több fronton is folyt. Csernus Tibor, Lakner László és társai a Bernáth-féle posztimpresszionizmustól indulva keresték egy új kifejezési forma lehetőségeit. A „keresés" egyaránt vonatkozott a művészeti lehetőségekre, s a legalizálás, a kultúrpolitikai engedmények lehetőségeire is. Az ő „szürnaturalizmusuk" (Perneczky Géza találó kifejezése) a hatvanas évek elejétől állandó viták kereszttüzében állott. Ugyanakkor mások — elsősorban Bartha László — egyfajta, a látvánnyal is igazolható absztrakció irányában próbáltak továbblépni. Orosz János, Kokas Ignác és néhány követőjük az ötvenes évek sematizmusa után a realizmus „humanizálásával" kísérletezett. Néhányan a régi „avantgárdé" képviselői közül nyílt sisakkal, korábbi programúk következetes továbbfejlesztésével léptek elő — mint kiállításunkon Korniss Dezső és Ország Lili —, azonban még csak nagyon szórványosan, elsősorban csak vidéken juthattak nyilvánossághoz. Fontos szerepet vállaltak magukra a küzdelemből a vásárhelyi művészek is, akik Nagy István és Derkovits Gyula hagyományát „legalizálva" egy új, költői pátoszú, de sajnos — mint a későbbiek bizonyították — nagyon a pillanathoz, az adott történeti szituációhoz kötött realista stílust alakítottak ki, amely megfelelő távlatok nélkül hamar talaját és lassan hitelét is vesztette. A hatvanas évek legalapvetőbben talán szobrászművészetünk képére és további útjára voltak hatással. Ebből a döntő változásból, ami ezt a műfajt szinte tökéletesen átalakította, most csak néhány jelzést — Makrisz, Vilt, Schaár, Varga Imre, Ligeti Erika — tudtunk bemutatni, de tervezzük, hogy sorozatunkon belül a hatvanas és hetvenes évtizedek szobrászaténak, majd önálló kiállítást szentelünk. Mindebből kiderül, hogy kiállításunk nem valamiféle „keresztmetszet "-re vállalkozott. Hiányoznak a retrográd tendenciák képviselői, de hiányoznak azok is, akik ezekben az években vagy még nem tudtak bekapcsolódni a nyilvános küzdelembe, vagy — mint például Barcsay Jenő, Czóbel Béla — koruk és művészi tekintélyük védelmében — bizonyos értelemben töretlenül folytathatták saját útjukat. — Igaz viszont, hogy éppen Barcsay negyvenes évek végén tervezett mozaikjainak a megvalósítása is csak a hatvanas évtized végén jött el, amihez még mindig nem lett volna elegendő a mester saját nimbusza anélkül a felszabadító erejű harc nélkül, ami a „kibontakozás évei"-t meghatározta. Kovács Péter A látogatók száma István Király Múzeum Központi épület Csók István Képtár Középkori Romkert Budenz-ház — Ybl-gyűjtemény Fekete Sas Patika Schaár Erzsébet Gyűjtemény Új Magyar Képtár Gorsium Intercisa Múzeum Lenin tér Római kori kőtár Domanovszky Képtár 1982 1983 23 536 28 884 32 884 40 296 42 422 40 607 9 123 7 544 37 144 34 981 433 959 6 049 1984 63 069 55 617 216 848 210 872 14 293 12 726 6 805 5 779 4 952 1777 26 050 20 382 Beethoven Emlékmúzeum (Martonvásár) 11541 11647 Csók István Emlékmúzeum (Cece) 7 859 4 844 Gárdonyi Géza-ház (Agárd) 5 200 8 153 Kula (Szabadbattyán) 880 1 152 Pákozdi csata 1848 Emlékkiállítás (Pákozd) 39 112 24 223 Vajda János Emlékkiállítás (Vál) 648 1 153 Vértes Múzeum (Csákvár) 6 566 5 624 Vörösmarty Mihály Emlékmúzeum (Kápolnásnyék) 12 574 13 657 335 017 310 768 Lakat Erika 200