Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 20. 1980 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1983)

Tanulmányok – Abhandlungen - Lukács László: Vándoralakok, vándormunkások és a területi munkamegosztás Kelet-Dunántúlon. – Vagrants, Internant workers and the territorial division of Labour in Eastern Transdanubia. p. 185–199. t. XLV–XLII.

aszalásra felhasznált mennyiségen felül a falu és a környező puszták lakói részére is jutott. A Velencei-hegység déli részén, a sukorói szőlőhegyekben már május elején beérett a cseresznye, amit az asszonyok kis csomókba kötve vittek a környék, elsősorban Székesfehérvár piacaira. Az állattartás területén a legtöbb vándorlással a juhászat járt. Juhászattal a Bakony, Vértes és a Mezőföld területén egyaránt foglalkoztak, de a XVIII. század utolsó harmadától kezdve elsősorban a mezőföldi uradalmi juhászat lendült fel. A nagybirtokok legelőterületeit ekkor főként német birkások bérelték, ők honosították meg a finomgyapjú, nyugat-európai juhfajtákat. Az 1820-as évektől a gyapjúkonjunktúra hatására már a saját kezelésű nagybirtokokon is hatalmas méretű juhtenyésztés kezdődött : „A legfontosabb, 's legkiterjedtebb ága mindazáltal a' baromtartásnak a' juhtenyésztés, mellynek már régólta fő fészke volt Fejér vármegye. Azonban azelőtt nem régen — még uraságokat sem vévén ki — a' juhok nagy részt a' közönséges magyar fajból valának: de már most ezek spanyol és saxoniai kosok által többnyire megnemesítettek ; sőt egészen tiszta merino vagy electoralis nyájak is állítattak fel. Egy szóval mind a' nagyobb mind a' kisebb birtokosok semmi költséget nem kímélnek, csakhogy birkáikat nemesíthessék és szaporíthassák." (FÉNYES 1836,69). A fajtaváltás nagyszámú, főként morvaországi német eredetű juhászcsalád letelepedését eredményezte, mivel a nyugatról behozott nyájakkal gyakran a gondozásukhoz értő juhászok is érkeztek. A betelepülő családok juhászdinasztiákat alapítottak: fiaik is juhászok lettek, lányaik pedig legtöbbször juhászhoz mentek feleségül. Közülük legtöbben századunk közepéig megmaradtak eredeti foglalkozásuk mellett. A mezőföldi juhászat szókincsében ugyanúgy német eredetű kifejezéseket találunk, mint a többi céhes iparéban. Német juhászokon kívül a Duna—Tisza közéről, Tolnából, Somogyból és a Bakonyból is jöttek juhászok a Mezőföldre. Egészen az I. világháborúig minden évben Szent Mihály napján Székesfehérvárra gyülekeztek Kelet-Dunántúl és részben a Duna—Tisza köze területéről a juhászok. A felsővárosi „juhász templomban" (Szent Sebestyén templom) misén és a juhászok zászlaja alatt körmeneten vettek részt. Ezután a Bárány, a Korona, a Csillag és az Arany sas vendéglőben tartották meg a háromnapos juhászmulatságot (lakozás). A számadók a hatalmas uradalmi nyájak mellé itt fogadták fel a juhászlegényeket. Ez alkalommal szerezték be a hetivásáron, a városi kereskedőknél, iparosoknál az egész évben szükséges holmikat (juhászfelszerelés, ruhanemű, lábbeli). A Vasárnapi Újság 1856-os évfolyamában olvashatjuk : „Ha egy tervezett Juhász-naptár, valahol a hazában 1857-re már valósággal elkészült, tehát azzal a kiadó ugyan jó vásárt csinálhatna, ám az illy helyeken jövő vasárnapon; mert új naptárt, — tán nemcsak egyet, hanem többet is, szeretője számára vagy otthon más valakinek, széles jó kedvében minden jelenlevő juhász vásárolna bizonyosan". Hasonló juhászmulatságokat az I. világháborúig Sárbogárdon is tartottak. E juhászösszejövetelek nagyszerű kommunikációs alkalmat jelentettek a távoli vidékek juhászai számára: „Iilyenkor messze állomásokról és pusztákról a juhászok egész czéhje együtt lévén, történnek sok titkos összebeszélések és határozások, minő pl., hogy a juhászságból kilépni és bérességet vagy más alávaló sorsot ismét vállalni nem szabad." (Vasárnapi Újság 1856, 42. sz. 371). Mivel a juhászok lányaikat is magukkal hozták, ezért az összejöveteleknek bizonyos leányvásár jelleget is tulajdoníthatunk, ami a foglalkozási endogámia fennmaradásához is hozzájárulhatott (DITZ 1869, 267; Wekerle 1896, 540; KÁROLY 1898, 213—216; Csatkai 1969, 173—174; Gémes 1977, 173—197; DEMETER—LUKÁCS 1980, 39— 40). A II. világháború után a Duna-Tisza közi nagy legelők feltörése miatt sok juhász a Mezőföld területére jött, ahol a termelőszövetkezetektől legelőt bérelt vagy vándorolva legeltetett. Kecskeméti juhászok az 1950-es 1960-as években rendszeresen a mezőföldi legelőkön nyaraltatták vagy teleltették nyájaikat (SZABADFALVI 1970, 98—99). Közülük többen le is telepedtek a Mezőföld községeiben. Napjainkban is sok „túlsóféli" juhász legeltet a Mezőföldön, elsősorban Soltról és Kecskemétről. A juhászfeleségekből álló nyírőbandákat is falurólfalura, pusztáról-pusztára vitték birkanyíráskor. Egy szentgáli származású, Lepsényben élő nyírőasszony nyírőbandájának körzete az 1960-as években a Mezőföldön Ozora, Fürgéd, Felsőnyék, Mezőkomárom, Szabadhídvég, Enying, Lepsény, Balatonfőkajár, Küngös, Pálhalma, Bodakajtor, Kisláng, Szabadbattyán, Kőszárhegy, Füle, Berhida, Balatonszabadi, a Bakonyban Hajmáskér, Sóly, Rátót, Kádárta, Jutás, Veszprémvámos, Veszprémfajsz, Herend, Városlőd, Szentgál községek és puszták területére esett (Gémes Balázs gyűjtése, István király Múzeum Néprajzi Adattára, Székesfehérvár, Lelt.sz.: 68.5.). Érintették a nagytáj területét a Győr, Sopron, Bécs felé tartó somogyi, baranyai, szlavóniai disznókereskedők is. Alakjukat néprajzi szempontból is figyelemre méltó módon rajzolta meg Babay Kálmán Balaton-melléki történetek című könyvében (1892, 89—90): „A zákányi disznóhajcsárok arról voltak híresek, hogy piros szegélyű, durmógombos puruszkájuk belső zsebéből elsőszóra ki tudtak volna fizetni egy ezer holdas gentryt. Alsó-Baranya és Bácska tele volt ily hajcsár-tőzsérrel, kik kezdtek egy koczasüldőn s végezték emeletes házzal Győrben, Sopronban vagy Bécsben. A bácskai „birkások"-tól összeszedtek 1—2000 darab sügét s terelték fölfelé; útjuk mentén mindegyik falu végén hatalmas „hizlaló"-k voltak berendezve, hol egy-egy rövid napra megállottak etetni. Kanizsától fel, a Mezőföldön keresztül Veszprémig, majd onnét Győrön, Sopronon át Bécsnek 100 és 100 ily hizlaló volt felállítva, hova a rengeteg fókát behajtották... A nyár elején így megindított falka útközben annyira felhízott, hogy az Erzsébet-napi soproni vagy a Katalini győri vásárra teljesen elkészülve érkeztek meg; a mi itt megmaradt, azzal tovább mentek Bécsnek, ott bizonyosan akadt gazdája." A Mezőföld területén az egyik hizlaló a balatonkenesei csárdánál volt (BABAY 1892, 90—91). Nagy területek vásárait keresték fel a marhakereskedelemmel foglalkozó parasztok (csiszárok) is. A Székesfehérvár környéki falvak marhakereskedői a Bakonyból vagy a Duna—Tisza közéről hoztak tinókat vagy gyengébb minőségű marhákat. Ezeket jó takarmányon kiüdítették, majd magasabb áron adták tovább a székesfehérvári, bodajki, móri, kisbéri, lovasberényi, csákvári, seregélyesi, sárosdi vásárokon. A sárkeresztesiek a marhákat Bakonycsernyén (Fejér m.) Kisbéren, Nagyigmándon (Komárom m.) Zircen, Veszprémben, Nagyvázsonyban, Tótvázsony190