Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 17. 1976 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)

Közlemények – Mitteilungen - Kücsán József: Adatok a Mezőföld déli részének népi építkezéséhez – Angaben zum Volksbau im südlichen Teil von Mezőföld. p. 307–333.

korom miatt. A kémény alatti sötét falfelületet krumpliból kivágott virág — vagy köralakú dúccal fehér mintásra pettyezték (XI. tábla, 1). A kémény bolthajtásának külső felére cseréptányérokat akasztottak, de itt volt a helye a tálas-deszkának is. A díszítésre szánt tányérokat csak olyankor használták, amikor sok edény kellett — pl. lakodalom. ÖSSZEFOGLALÁS A lakóház leírása után következő feladatunk, hogy a vizsgált falvak épületeit a magyar népi építkezés rendszerébe helyezzük. Századunk első felében Herman О. és Jankó J. kezdeti próbálkozásai után Bátky Zs. volt az, aki népi építkezésünk első, valóban tudományos igényű rendszerét megteremtette — ha csak egy szempont figyelembevételével is. Ennek az egytényezős rendszernek a középpontjában a tűzhely állt. Noha az elmúlt három évtizedben, különösen V a j к a i A. komplex kutatási módszerének köszönhetően a kutatás iránya és a rendszeralkotási igény megváltozott (1948), még a legújabb építkezésről szóló munkák is nagy súlyt helyeznek a tüzelőberendezések vizsgálatára. Ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy a két világháború közti építkezési szakirodalom, valamint a ma is érvényes Bátky-féle rendszer döntő súllyal a tűzhelyekkel foglalkozik. Ezért aki a szakirodalomban keresi a párhuzamokat saját anyagához, jórészt ezekkel a tűzhelytanulmányokkal találkozik, így azok inspirálják további munkáját, illetve teremtik meg a lehetőséget anyaga trendszerbe helyezésére. Nehéz lenne eldönteni, hogy melyek a lakóház fontos, vagy kevésbé fontos elemei. A ház külső képét legalább annyira meghatározza tetőzete, tornáca, ablakainak nagysága és elhelyezése, mint a házbeli életet a lakótér nagysága, beosztása, a berendezés, a család nagysága, a házbeli életet szabályozó szokások. Kétségbe vonható tehát Bátky Zs. azon kijelentése, hogy a parasztház legfontosabb szerve, tipizáló alkotórésze a tűzhelye (1930, 113), bár nem tagadhatjuk, hogy nagy szerepet játszik a ház mindennapi életében és így figyelmet érdemel. A fentiekből következik, hogy területünk házait mi is elsősorban tüzelőberendezésük és füsttelenítésük szerint tudjuk elkülöníteni, illetve rokonítani. Mint azt dolgozatunk előző fejezeteiben hangsúlyoztuk, területünk hagyományos módon épült lakóházainak zömét a szabadkéményes, egybejáratos, központi helyiségből — konyhából, szobából — jobbra, balra nyíló lakószobás ház teszi ki. A szóbanforgó házak tüzelőberendezéseinek elterjedtségét vizsgálva a következő eredményre j ütöttünk : A konyha belső része fölé boruló szabadkéménnyel való füsttelenítós az Alföld lakóházaira jellemző. Bizonyítja ezt Bátky Zs. (1930, 131) és Barabás J. tanulmánya (1970, 280-281.). Barabás J. térképének tanulsága szerint a szabadkéményes füstelvezetés uralkodó Győr-Sopron, Komárom, Fejér és Tolna megyékben s Baranya megye keleti részén is. A konyha belső felének közepén elhelyezkedő szögletes sütőkemence a nyugati-magyar, középdunántúli háztípus jellegzetessége Bátky szerint (1930, 129-131). Megerősíti ezt F i 1 e p A. tanulmánya, amely szögletes sütőkemencékről szól a kisalföldi lakóházak egy részénél (1970, 329-330). Nem állítható egyértelműen párhuzamba padkák és a katlanok szerepe a középdunántúli ós az alföldi háztípusoknál. Mindkét helyen megtalálhatóak, de nem egyenrangú szereppel. Bátky Zs. szerint a dunántúli házban a padkák, az alföldi házban inkább a katlanok a főzőhelyek (1930, 131 — 132). Adataink szerint a vizsgált lakóházak tűzpadkáit — esetenként a kemence tetejét — használták főzésre, a katlanoknak csak alkalomszereién — zsírsütés, mosás, lekvár- ós krumplifőzés — volt szerepe. Jóval nehezebb a helyzetünk, ha a területünkre jellemző dórit akarjuk rendszerbe helyezni. A dorikályhát Jankó J. említi előszóra Balaton-mellékről (1902, 210). Bátky Zs. Jankó könyvének ismertetésében említi Mezőkomáromot (ma Fejér m.) és Tamásit (Tolna m.), mint ahol még ismeretes a dóri (1903, 68). Ebner S. a Bakony északi községeiben találja meg (1933, 4), Bátky nyelvészeti alapon igyekszik bebizonyítani, hogy dorikályha = szemeskályha ( 1933, 88 - 89), de feltételezését megcáfolja V a j к a i A., aki nem rekonstrukciós rajzokra támaszkodik, hanem bemutatja a még létező dorikályhákat (1940, 315 — 318). Cikkének tanulsága szerint a dorikályha vályogból, sárból, téglából épült kemence, mely az egykori koporsó alakú szobai kemence elcsökevényesedett változata. V a j к a i A. említett tanulmányában következetesen dorikemencérol beszél, míg adatközlőink mindig dorikályhát említettek, amelyet úgy építettek, mint a kemencét. Ez a különbség nem csak a megjelölésben, de a használatban is megnyilvánul. Kemencének nevezik területünkön azt a konyha közepén álló szögletes építményt, amelyben sütnek — kenyeret, kalácsot — kályhának pedig a szobában álló csonkagúla alakú építményt, amelyet fűtési célokra használnak. Ésszerű lenne tehát a szakirodalomban is elkülöníteni e két építményt egymástól, mégpedig használatuk és nem építésük módja szerint. V a j к a i A. térképre vetítette a „dóri" szó elterjedését Veszprém megyében és megállapította, hogy a megye déli és keleti felében ismerik, de a nyugati részen már nem (1940, 31(3. 54. ábra). Véleményem szerint közelebb jutunk az igazsághoz, ha az elterjedést nem a szó ismeretéhez kötjük, hanem az építmény formai jegyeihez. A már leírt formájú szobabeli kályhát ismerik valamennyi vizsgált faluban. Ha megmutatni már nem is tudták, pontos leírását adták a tolnai részeken is. V a j к a i A. cikkének megjelenése óta eltelt több mint 30 esztendő alatt a kutatások új adatokkal járultak hozzá kérdésünk tisztázásához. Tóth J. könyvében a Komárom megyei Szőny községből közöl két, szobai tüzelőberendezést ábrázoló rajzot. A rajzokon szereplő építmények pontos megfelelői a dorikályha csonkagúla alakti változatának (ó. п., 137. 210. ábra, 173. 278. ábra). A 210. ábrán látható tüzelőberendezés oldalába kályhaszemeket építettek, de ezek nem képeznek összefüggő felületet, nem csempéből, hanem sárból épült tehát a kályha (vagy kemence?). Ez az adat tehát egybevág Ebner S. közlésével, aki a dorkó rekonstrukciós rajzánál kályhaszemeket ábrázolt, de csak az építmény oldalán ( 1933, 5 — 6. ábra). Ebner ugyanezen cikkének 13. ábrája egy csernyei tót ház szobabeli banyáját ábrázolja. A képre nézve azonnal felismerjük a területünkön dóriként ismert tüzelőberendezést. Pesovár F. a mezőföldi Kislángról közöl leírást és képet a dóriról, megemlítve, hogy Alapon is ismer hasonló tüzelőberendezéseket (1964. 120 — 121). F i 1 e p A. közöl egy fényképfelvételt Martosról (egykori Komárom m., ma ŐSSR), s a képen látható kívülfűtős sárkemence alakja megegyezik a dóri alakjával (1970, 341. 15. kép). Itt jegyzi meg, hogy ez a kemence terjedt el északi irányban, a Zoborvidéken is. Mivel nincsenek olyan adataink, amelyek a tárgyalt tüzelőberendezés kialakulásának helyét, idejét, módját bizonyítanák vagy feltárnák az elmondottakat a következőkben foglalhatjuk össze: Eddigi tudomásunk szerint a Dunántúl középső és keleti részén észak — déli irányban — a Zoborvidéktől Tamásiig — egy bizonytalan szélességű sáv húzódik, melynek lakóházaiban egykor — néhol ma is — , egy csonkagúla alakú, sárból, vályogból épített kívülfütős szobabeli tüzelőberendezés állott. Ennek a neve lehetett dore, dóri, dorkó, (Mezőföld), banya, pec (Bakony), kemence, (Komárom m.). Az építményt használhatták kályhaként (D-Mezőföld), de fűtő funkciója mellett kemenceként is szolgálhatott (Bakony, Komárom m.). Hogy távolabbi kapcsolataira is utaljunk, Ebner S. Pest megyei községekből közöl adatokat a tüzelőberendezésekre és itt szerepel Sári, Dabas, Gyón községekből 318