Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 17. 1976 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)

Közlemények – Mitteilungen - Kücsán József: Adatok a Mezőföld déli részének népi építkezéséhez – Angaben zum Volksbau im südlichen Teil von Mezőföld. p. 307–333.

A tornác A tüzelőberendezések Az oromfalhoz hasonlóan meghatározó külső jelleggel bír a lakóház tornáca. Területünkön az oldaltornácnak négy típusát alkalmazták általánosan, de — főként az átépítések eredményeként — vannak ezektől eltérő változatok is. A hagyományos módon épített parasztházak között szinte egyenlő számban vannak egyszerű oldaltornácosak, hátulsó végfallal lezárt oldaltornácosak, valamely helyiség falával lezárt oldaltornácosak és elülsőhátulsó végfallal lezárt oldaltornácosak. Az elülső végfalon általában ajtó van, amely a ház előtti kiskertbe, virágoskertbe vezet. A tornác népi neve falvainkban gáder vagy gang, építésük a lakóház építésével egyidőben történik, hiszen padlásuk szerves egységet képez a ház padlásával. A falon túlnyúló keresztgerendákat koszorú- vagy vízvezető-gerenda tartja, amit megfelelő távolságokban oszlopokkal támasztanak alá. Az oszlopok anyaga fa vagy vályog, egyes esetekben tégla (V. tábla, 1, 2, 3). A gerenda alapméretű faoszlopok általában kő vagy tégla alapon állnak, hogy tövük ne korhadjon el. A szögletes gerendák éleit tompították, az oszloptestet díszítették, a gerendával való találkozásuknál fűrészelt díszítésű deszkalapot erősítettek hozzájuk. A vályogból készült oszlopok 40 — 50 cm magas szögletes kő vagy tégla alapon állnak, a vályogból készült oszloptestet hengeresre faragták, de a gerendával való találkozásnál — a jobb felfekvés érdekében — ismét szögletesre hagyták. Az oszloptestet gyakran díszítették körbefutó peremekkel. A téglából épült oszlopok ritkán díszítettek, általában a 25-ös pillérnek megfelelő négyzetes alaprajzúak. Az oszlopok közé épült mellvéd csak a legutóbbi időkben tűnt fel az átalakított parasztházakon és még ma sem vált általánossá. A füsttelenítés A főzés, fűtés, tartósítás — esetenként még a világítás is — hagyományos módon való megoldása nagy füsttel járt. Az ember, hogy lakásának tisztaságát, friss levegőjét megvédje, újabb és újabb eszközöket, építményeket ötölt ki ós épített be házába. Területünk déli részének egyes falvaiban (Kisszékely, Ozora) még ma is emlékeznek a füstösházakra, illetve átépítve ugyan, de megtalálhatóak. A füstöskonyhás házak esetében tervszerű füsttelenítésről nem beszélhetünk, a gázok szabadon szállnak ki az ajtó nyílásán vagy a falba, illetve mennyezetbe vágott lyukon. Területünk lakóházainak zömében a füst elvezetésére a szabadkémény szolgált. Ezt a kéményt a tető felrakása után a konyhában építették fel. A kémény a konyha belső fele fölé borul, négyzetes alapú sátort formáz. Négy oldala egyegy téglából épült bolthajtáson nyugszik, a három oldala a bejárat felőli fala felé fokozatosan szűkül, majd a padlástérben négyzetalapú hasáb formát öltve töri át a tetőt. A kémény tető feletti része mindig téglából épült, hogy az időjárás ne tegyen benne kárt. A kémények tetejét — mivel meglehetősen nagy méretűek — félkörben hajtott bádoglemezzel vagy téglaboltozattal lefedik, hogy az eső ne hulljon bele. A kémény építésekor az alsó harmadába három-négy dorongfát építenek be, amire majd a füstölendő húsokat akasztják. Gondosan és vastagon tapasztják be a kéményt kívül-belül, nehogy szikrát fogjon a tető. A szabadkéménnyel párhuzamosan létezett egy nála jobb, de még nem tökéletes kéménytípus, a vindofli vagy kamin a századforduló körül (X. tábla, 2). Az ezeket felváltó cilinderkémény, sípkémény szzadunk 30-as éveitől vált általánossá területünkön. A vertfalat kivésve abba rakták a vályogból vagy téglából készült kéményt. A lakóház építésének utolsó fázisában került sor a tüzelőberendezések elkészítésére. A konyha beosztását a kémény elhelyezkedése határozza meg elsősorban. Mivel a szabadkémény a konyha belső fele fölé borult, annak füsttelenítését biztosította, így a tüzelőhelyek is ezen a részen csoportosultak. Közülük is kiemelkedik méreteit ós szerepét tekintve a nagy, szögletes sütőkemence. A kemence téglatest alakú, a konyha közepén álló, hátsó felével a falnak támaszkodó építmény. 120 — 130 centiméternél ritkán magasabb, ami azzal magyarázható, hogy a sütőkemence ós a tűzpadkák területünkön már elváltak egymástól, sőt alkalmanként a kemence tetejét használták padkaként, valamint azzal, hogy a súlyos kenyereket az alacsonyabb kemencébe könnyebb bevetni. A kemence 20 — 50 cm magas alapon áll, padkája nincs, legfeljebb a szája előtt egy kicsi, hogy a sütőlapátot legyen mire támasztani (IX. tábla, 1, 2). A kemence építőanyaga vályog és sár, ritkán tégla. Elkészítését kőművesre vagy parasztspecialistára bízták. Építésénél először alapot raktak, amibe a ház körül található égetett- és üvegcserepet, ócskavasat helyeztek egy vagy több rétegben — mondván, ha ez átveszi a meleget, akkor sokáig tartja azt és a kemence egyenletesen süt huzamos ideig, egész felületén. Alját téglával rakták ki, hogy a bevetett friss tésztába ne ragadjanak sárcsomók. Erre a talapzatra vályogból vagy téglából boltozat készült, amibe a vályogot — téglát — lapjával rakták egymás mellé és a negyedkörívek találkozásánál, ill. az egyes daraboknál beékelték azokat. A boltozat teljes hosszában elfoglalta az alapot, elkészülte után az egész építményt vályoggal és sárral téglatest alakúra képezték ki, külső felső felén kerek füstnyílást hagyva. A kemence szájának nagysága 30 — 50 cm között változik, mindenesetre akkorának kell lennie, hogy a kenyér be- és kirakását ne akadályozza. Az ajtó kettős, a belső a tévő, a külső a bádogból készült. (A tévő sárból készült 2 — 3 cm vastag lap, amit megszikkadása után kiégetnek s így tartósan használható.) Miután a kemence felépült, lassú, egyenletes tűzzel kiégették, majd külső részét fehérre meszelték. Az átlagos nagyságú kemencék hat kenyér befogadására alkalmasak. A konyhák egykor fontos építményei voltak a tűzpadkák és a katlanok. A padkák a konyha kémény alatti részének a szobák fele eső falaihoz épültek, 60 — 100 cm magasak, 50 — 70 cm szélesek. Vályogból készültek, vastagon betapasztva sárral (VIII. tábla, 2). A katlanok — üstházak — szintén a fal mellett, gyakran a padka részeként épültek. Anyaguk vályog, hasáb alakúak, felső részük az üst átmérőjének megfelelő körben nyitott, belsejük üres. A katlanok elején ajtó, alatta hamulyuk található. Az üstházak átlagos 100 X 60 — 70 centiméteres méretei főként a beillesztendő üst méreteitől függenek. A századfordulón és az előtte épült lakóházak szobáinak fűtőberendezése volt a dorikályha vagy dore, amely átmenet volt a kályha és a kemence között (VII. tábla, 4; VIII. tábla, 1). A dórik vályogból épültek, hasonló elvek alapján mint a konyhai kemencék, de formailag eltérnek azoktól, külső jegyeik szerint két csoportba oszthatók. Az egyik — látszólag régebbi típusú — hasáb alakú, teteje koporsófedélre hasonlít, körben perem díszíti (12., 13. ábra). A másik típus csonkagúla metszetű, az előzőnél szerényebb külsővel rendelkező változat (14., 15., 16., 17. ábra). Funkciójukat tekintve elsősorban fűtésre szolgáltak, de van példa a dóriban való sütésre is. Fűtőnyílásuk a konyhai tüzelőpadkára nyílott, látszólagos rövidségük annak tulajdonítható, hogy már a közfalban elkezdődött boltozatuk, ami jelentős helymegtakarítást eredményezett a szobában (VIII. tábla, 2). A századfordulótól kezdve terjedt el általánosan a rakottsporhelt, ami néhány esetben a konyhában is előfordul, de gyakrabban mégis a szoba tüzelőhelye (IX. tábla, 2, 3; X. tábla, 1, 2). Négy olyan tulajdonsággal 313