Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 16. 1975 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)
Közlemények – Mitteilungen - Lukács László: Népi építkezés a Velencei-hegység szőlőiben. – Volksbauten in den Weingarten des Velencer Gebierges. p. 299–343.
írásból arról értesülünk, hogy a kőben szegény Mezőföldet is ez a terület látta el ezzel a fontos építőanyaggal: a Velencei-tó ,,télen, midőn bé fagy, a' mi többnyire minden esztendőben megesik, a' túlsó parti lakosok igen nagy könnyebbséggel hordják rajta a' Velentzei, Sukorói és Pákozdi köveket, mellyekkel ők magos rónaságokon szűkölködnek"( 20 ). A gránitra települt, kemény, likacsosüregeS kvarcitból malomköveket is vágtak( 21 ). A kőpince és a présház építéséhez már több ember jött öSSze és a segítségeken kívül a pinceboltozáshoz, falrakáshoz, tetőkészítéshez értő mesterek is resztvettek a munkában. A présházaknál a kő fundamentum már a múlt Században is általános volt. A 20—30 cm mély alapot sárral rakták össze. Az alacsony és vastagfalú épületek alá nem is kellett mélyebb fundamentum. Ha a sárfalat alul az eső eláztatta, kikoptatta, akkor ökölnagyságú köveket tapasztottak alá. Idővel az ilyen pótlások révén egészen sok kő került a présházak falába. A présházak fala sárfal, ritkábban tömésfal vagy vályogfal. A sárfal készítéséhez az agyagos föld a legjobb. Ebben ágyaztak be, azaz nem messze a présház helyétől mélyen felásták a földet, megöntözték úgy, hogy jól átnedvesedjen, majd apró Szalmát, töreket Szórtak rá. Ezután lovakkal megtipratták, majd kapával átforgatták az egészet és újra megtipratták. Az így megkevert anyagot két-három ember talicskával hordta az alaphoz. A falat a mester, a falvezető rakta négyágú vasvellával. Egyszerre fél méteres darabot lehetett felrakni. Ez száradt 2—3 hétig, aztán így folytatódott az egész, amíg a teljes magasságot el nem érték. A présház fala általában 1,5—2 m magas, nem kell magasabbat rakni, mivel nem padlásolták le az épületet. Falvastagságuk 60—(35 cm. Tömésfal készítésekor a nedves földet deszkák közé döngölték. Kötőanyagnak hosszúszálú Szalmát, a Sarkokra nádat raktak. Ezt a falféleséget lehetett egyfolytában rakni, így egy hét alatt elkészítették a Szükséges magasságot. A tómenti falvakban a vályogot a Velencei-tó partján vetették. A vízhez közel ugyanúgy felásták a földet, mint a sárfal készítésekor, megöntözték, polyvát Szórtak rá és lábbal megtaposták. Ezt az anyagot vetették aztán ki, fából készült vályogvetőve\. Két nap múlva a vályogot élére állították, hogy jobban száradjon. Az ötnapos vályogot pedig 50 darabonként háromszög alakú rakásba összerakták. A vályogvetést nem cigányok, hantim falubeli szegényemberek végezték. A vályogból főként a sárfalú, tömésfalú présházak csúcsfala. készült. A régebbi présházak esúcsfala leggyakrabban tapasztott fűzfavesszőből, ritkábban deszkából készült. A falak elkészítése után a tető felrakása következett. A tetőszékhez Szükséges faanyagot már nem találta meg helyben a parasztság. A Velencei-hegység területét a középkorban erdő borította. Az erdőkből a II. József-kori térkép már csak a hegytetőkre Szorult foltokat tünteti fel—a többit kiirtották. Amegmaradt erdők is a fehérvári, káptalan és a lovasberényi Cziráky-család tulajdonában voltak. Ez a magyarázata annak, hogy a hegység déli részére települt falvak ugyanúgy az Északnyugati-Kárpátok építőfájára Szorult, mint a fátlan Mezőföld. A fát a Vágón majd a Dunán Adonyig úsztatták le a Szlovák tutajoSok. Adony mezővárosban nagy fatelep alakult ki, erről egy XIX. Századi földrajzi munka is megemlékezik^ 2 ). Az építkezésekhez Adonyból szekerekkel hordták el a falvakba a Felföldről Származó fenyőfát. A pázmándi szőlőhegyen még találtam ollólábas-szelemeneS tetőszerkezetű présházat. Az ollólábaS-szelemeneS tetőszerkezetű présház falain körbefutó talpszelemenbe az oromfalaknál egy-egy ollót állítottak. A faSzegekkel összeerősített ollók tartották a szelemengerendát vagy torokgerendát. Hosszabb épületeknél 4—5 méterenként állítottak fel egy-egy ollót. (20) B(OLDO(ÍKÉTI) Y(ÍG) L., о. c, 79. (21) KÁROLY J., Fejér vcírmgye története. I, Székesfehérvár, 1896, 9. (22) BALLAGI P. — KIRÁLY P., A Magyar Birodalom leírása. Külön lenyomat az „Egyetemes Földrajz" III. kötetéből. Budapest, 1877, 76. Ma a legtöbb présház szarufás tetőszerkezetű. Ez legtöbbször nyeregtető, ritkábban a kontyos tetőformával párosul (I. tábla, 1; XXIV. tábla, 1). Gyakori megoldás a csüngőszarufás nyeregtető. Az ilyen tető szarufái nem alsó végükkel, hanem attól 50—60 cm-re ék alakú bevágással kapcsolódnak a sárgerendához. így az 50—60 cm-es szarufa végekre támaszkodó héjazat jól védi a falakat. A tető készítése a sárgerenda felrakásával kezdődött. A sárgerenda a fal közepén fekszik, vége a homlokfalból néhol pár cm-t kilóg (XIV. tábla, 2). A présházakon legalább három gerendának is kellett lenni, ezeket a Sárgerendába csapolták. Ez a három gerenda tartja össze az épület falait, hogy el ne húzódjanak és a tetőt, hogy Szét ne csússzon. Következő lépésként a szarufákat rakták fel. A szarufapárok közti távolság nem egységes : a régi présházakon 0,8—1,5 m között változik. A szarufapárokat a sárgerendába csapolták és szegeitek, a XIX. században még faszegekkel. A szarufapárokat felül a kokasülöweA fogatták össze. Az így felrakott szarufákra egymástól kb. 60 cm távolságra kerültek a lécek. A múlt Században még Szeg helyett^ 4—6 mm vastag fűzfavesszővel kötötték oda a léceket a Szarufákhoz. Ugyanezt használták drót helyett a nádnak a lécekhez kötéséhez is. A tetőszerkezet elkészítése után a tetőfedés következett. A régi falusi lakóházakat, melléképületeket, présházakat mindig náddal fedték, mivel ez olcsóbb volt, mint a zSupp. A Velencei-tó fertős medencéje a nád növekedésére igen alkalmas terület. Jelentős részét nád is fedi: 9,9 km 2-t, S cSak kétharmad része (16 km 2 ) Síkvíz. A nádas részben összfüggő területeket borít, mint a Dinynyés—Pákozd közötti részen, részben Szigetszerűen helyezkedik el a tóban vagy a parton. Ez a nagyméretű nádas területileg Pákozd, Su kóró, Velence és Gárdony határához, tulajdonjogilag az itteni uradalmakhoz ós a közbirtokossághoz tartozott( 23 ). A négy község lakosságának a felesben végzett nádverés telenként jelentős jövedelmet hozott, ezért mondták Fejér megye más falvaiban, hogy itt kétszer is aratnak. A nádvágás akkor kezdődhetett, amikor a tó vize erősen befagyott. Kétféle kézi Szerszámmal dolgoztak: a tolókaszával és a gyalászkával. A tolókasza acél élből, vas keretből és két fa nyélből készült Szerszám. A gyalászka régi kasza éléből készített, egyszerűbb, kisebb eszköz. A nád verés Segédeszköze a jégpatkó és a fűzfából faragott nádverö bocskor amit a tolókasza használatakor ós a nád kihordásánál kötöttek fel a lábbelire. A tó jogén a kévébe kötött nádat gyalogszánkókkal húzták ki a partra, ahol kúp alakú depókba rakták. A nádat a múltban nemcsak tetőfedésre, hanem tüzelésre is felhasználták. Velence 1768-aS urbáriuma az utóbbit emeli ki: ,,Ezen helységnek Semminemű beneficiuma NincSen a fábul, mivel erdeje nincsen, hanem valamely kevés Xádlása vagyon; de hogy kinek kinek mennyi jusson, ezt Spécifiée deklarálni nem lehet, hanem aki jobban iparkodik, bármint!, negyven vagy ötven kéve tűzre valót verhet, és azt is harmadábul, a javát mind azon által mindenkor az Uraság a maga számára Szokta veretni ós usualni"( 24 ). Nádazás előtt a mester az épület hosszának megfelelő állást csinált vendégoldalakból. A rudakat kötőistránggai erősítette össze. A tető két végére feltette a torombát. Ez a Szarufákhoz kötött nádkéve, amely a tető Szólót védi. A torombára díszítésként lépcsőzetesen elhelyezkedő nádcsomókat, gicák&t kötött. Ezután a lécekre terítette az első sor nádat, vendégoldallal erősen leszorította, majd nádazó sulyokká] felverte. A felvert nádréteget orgona, mogyoró vagy bodza csaptatóval a léchez kötötte, lecsaptatta. Ugyanígy készült a többi Sor is. Az utolsó sor vége kb. egy méternyire a tető gerince fölé ér. Ebből egy-egy csomó nádat egymásba csavart és a tető ellenkező oldalára hajtotta. Ezután a gerinc két végére (23) BARABÁS J., Nádvágás a Velencei-tavon. Ethn, LXI, 1950, 82— 83. (24) FmL .Úrbéri peres anyag (Velence) III. 1856/24. 14. 304
