Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 16. 1975 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1978)
Tanulmányok – Abhandlungen - Bóna István: Arpadenzeitliche Kirche und Kirchhof im südlichen Stadtgebiet von Dunaújváros. – Árpád-kori templom és temető Dunaújváros déli határában. p. 99–157.
ÁRPÁD-KORI TEMPLOM ÉS TEMETŐ DUNAÚJVÁROS DÉLI HATÁRÁBAN Az itt publikált templom alapozást és a körülötte fekvő temető 211 sírját 1959-1960 és 1962 években leletmentő, illetve tervszerű ásatások tárták fel. A templom teljes külső hossza 14,60 m, a hajó külső méretei 9,40 X 8,60 m, a patkószerűen nyújtott félköríves végződésű szentély hossza 5,20 m, szélessége 6,50 m. Kőanyagát a múltszázad első felében az alapokig kibányászták, a maradványokból mégis megállapítható volt, hogy a szokatlanul nagyméretű falusi templom faragott kváder kövekből épült, sőt vörösmárvány törpe oszlopai is voltak. Az épület belsejében nem került elő temetkezés. A temető körülvette a templomot, közvetlenül az alapfalakig azonban sehol nem nyúltak a temetkezések, amelyek tehát csak a templom felépülése után kezdődtek el. A sírok tájolása részben a templom épületéhez, részben pedig a Duna-parthoz (az egykori templomkerítés falához?) igazodott. Az egymásra temetkezések vizsgálatából kiderült, hogy a kétféle tájolás között nincs időrendi különbség, mindkét irányítást használták a temető fennállása idején A temetőben talált legkorábbi érem, II. László király (1161—1162) dénárja túl későinek látszott a temetőben feltárt 9 S-végű haj karikás temetkezés szokványos, sőt újabban tételes X — XI. századi keltezéséhez képest. A szerző — saját korábbi nézetével szemben is kritikusan — arra az eredményre jutott, hogy templomkörüli temetőinket nem lehet a X — XI. századi soros (köznépi) temetők vezérlelete, az egyszerű S-végű hajkarikák alapján keltezni, mivel, az egyszerű haj karika típusok nem tűnnek el a XII — XIII. században sem. Az egyszerű S-végű hajkarikák önmagukban semmitmondóak a keltezésre nézve, hibás tehát középkori kutatásunknak az a gyakorlata, amely a kis falusi templomok építését, — néhány haj karikára hivatkozva, egyéb alapos indokok nélkül — a XI. századra teszi. Az 50-es és 60-as években részletesen kidolgozták a haj karikák időrendjét és tipológiáját a X — XI. századi köznépi soros temetőkben. E köznépi temetőket az államhatalom (I. László és Kálmán) a XI/XII. század fordulóján felszámolta, használóit szigorú törvényekkel a templomok köré kényszerítette temetkezni. A soros temetőkkel foglalkozó kutatók egy része ebből azt a következtetést vonta le, hogy a köznépi temetők megszüntetésével egyidőben a mellékletes, viseletben való temetkezés is megszűnik. Vele együtt az S-végű hajkarikák is, amelyek legkésőbb a XI/XII. század fordulójáig készültek volna. E téves — elméleti — időrendi alapból visszafelé következtetve az S-végű haj karikás temetkezéseket általában XI. századinak tekintették s előfordulásával abszolút értelemben is kelteztek. A szerző újból kimutatja, hogy bizonyos, általában egyszerű S-végű hajkarika típusok változatlanul tovább készülnek és használatban maradnak egészen a XIII. század közepéig. Kitűnően igazolják ezt a tatárjáráskor (1241—1242) pénzekkel együtt elrejtett ékszerkincsek, amelyekben szokványos ékszer az S-végű haj karika. A templomkörüli temetőkből előkerült szórványos haj karikák vagy egyéb kísérő melléklet nélküli temetkezésekből származó egyszerű S-végű haj karikák tehát az Árpád-kor végéig előfordulnak, ezért nincs közelebbi datáló értékük. A XI — XIII. századi templom körüli temetők s maguknak a templomoknak a keletkezésében elsősorban az érmek, továbbá az egyéb ékszerek és mellékletek irányadók. Mindezeket tisztázva, elemzi a dunaújvárosi sírleleteket s megállapítja, hogy hiteles régészeti párhuzamaik XII. századiak, részben XIII. századiak. A templom tehát a XII. században épült, feltehetőleg a század első felében. 1242 tavaszán a tatárjáráskor valószínűleg megrongálódott, de — úgy tűnik — hamar kijavították. A XIII. század második felében folyamatosan temetkeztek körülötte, ennél későbbi időre utaló érem és melléklet azonban nem került elő a temetőből. A következőkben részletesen elemzi a temetkezési szokásokat, a különféle fakoporsókat, deszka borításokat, a csecsemő temetkezéseket tartalmazó kőláda sírokat, valamint a vázak mellett vagy körül talált kősorok szerepét. Példákat említ a különleges helyzetű csontvázakra és a sírrablásra. A 46. sír sarlós és a 82. sír patkós temetkezéséhez néprajzi és régészeti párhuzamokat tárgyal, amelyek megvilágítják szerepüket : az ártó szellemek és a visszajáró halott ellen tették őket sírba. Hasonló szerepük volt a testre helyezett kis vasdaraboknak is. Á dunaújvárosi templom a XII. században épült nagyméretű falusi plébánia templomok közé tartozott. Számos egykorú párhuzamát ismerjük, egyedül a különlegesen nagyméretű, elnyújtott szentélye sajátságos. A „túlméretezett" szentélyekkel kapcsolatos magyarázatok (kegyúri stallum, keleti egyház szerepe) egyelőre nem megnyugtatók. A templomba beásott b. gödör cserepeinek tanúsága szerint a templomot és a körülötte fekvő falut a XIII/XIV. század fordulója táján végleg elhagyták. Maga a falu valószínűleg a korszakban megfigyelhető 149
