Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 13. 1972 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1974)

Közlemények – Mitteilungen - Sergő Erzsébet, B.: Népi táplálkozás és étkezési szokások Dunapentelén. XIII, 1972. p. 273–285.

így, avva szoktunk együtt főznyí, mikor kislányok vótunk. A stercet asztat meg a lisztből kell csinyáni. Azt meg lehet krumpliból is csinyáni. A stercet, mikor megfő levesnek, leszűrni a levit, amikor a krumpli meg van főve, egy kis sós vízbe. Azt akkor meg kell törnyi, akkor amin a vöröshajma már megsül, akkor a vöröshajmás zsírba egy kis paprikát tenni, sütnyi, asztán ráburíttanyi, asztán jól eekevernyi. De a zsírt attól nem lehet ám sajnálnyi! Mer, hogyha sajnájjuk a zsírt tőlle, akkor nagyon fujtós, nyögvenyelős. Lisztsercet meg száraz lábasba főtenni a lisztet, aztán már amikor szépen barnul, — de annak ott kell lenni mellette, hogy csomós ne legyen, meg ne süjjön, azt nem így törnyi kell, — jó nagyfejű főzőkanálla. Asztán mikor elegendő barna a tészta, akkor annak már forrnyi köll mellette a víznek, aztán, mikor a liszt barna, akkor a forró vízzel felereszteni, a másik lábasba meg már forr a zsír, forró zsírral meg utánna! Az aztán finom, dehát természetes, ahhó is köll egy kis só. Legtöbbször tejeslevessel esszük, tejes krumplilevessel. Tejeslevessel, azt úgy szoktuk melléje csinyáni, dehát bizony most már megesszük annélkül is., mer tejhez bizony ritkán járunk, nagy ókor. A lisztestercet nem esszük hagymás zsírral, azt nem, a krumplistercet azt igen. Lekvár nem kell ahhó ilyesmi nem jár, csak úgy magába. Kölesdödöllét itt nem csinyátak sohase. De van belőle, van, akkor, mikor azokat a nyomorúságos esztendőket mongyuk. A nagyapámnak vót 24 hód főggye. Az ement. Mikor a jég evert mindent, akkor ement a malomba, kért kölest, hát nincs, aszonta a főmónár. Nem tud adni, csak egy kis ondót, olyant, amilyent kivert a gép, vagy a malom. Hát adott neki hat zsákkal, vagy néggyel-e nem tudom. Aztán ahhó gondóta ement: jó trágyás vót a födje, főszántotta, evetette azt a kölest, amit a mónártól kapott. Hát akkor aztán adott öreganyám nekünk is, hogy vót az a jégvert esztendő, hát akkor hozott. Akkor sokat ettünk ilyet. A kölesbül vót a köleskása és jó is vót. Akkor nagyon megfelelt, mert a gabonát mind everte a jég, mindent egy szálig. A kukoricagombócot igen szerettem, a kukoricagombóc igen jó. Ecettel savanyított leves, zöldségleves, i'ántottleves, aprólékleves, bableves, krumplileves mindig vót, mikor rákerűt a sor. Az azután jött a hús. Húshó, leveshúshó, sűthúshó nagyon szerettük a krumpligombócot, azt ettünk hozzá. A kukoricából még p r ó s z á t is csinyátak. A prószához kiszitátuk a kukoricalisztet, amit megdarátunk. A kása fönnmaradt, a lisztet átvitte a szita. A lisztbű meg a kásábul megkevertük aztán. Mikor már szépen, — gondúíom, — hogy forr a tejem, vagy nyers tejjel kevertük. Aztán beletettük a cukrot, meg a zsírt is, a tepszi meg már akkor ki vót kény ve. Mikor már jó keményre megsűrűsödött, akkor úgy beletettük a tepszibe és jól belesült. Oan keményre köllött, éppen, hogy el lehessen rágni. Éppen, mint a lábatlantésztát. Lábatlantészta. Pitének nem tetszik ismerni? Élesztőt teszünk bele. Azért mondom, mert Baracskán, ahol az uram született, ahol a sógorném lakik, azok lígy szokják mondani, hogy pite, mink aszongyuk, lábatlan. Az tojással készül, meg fórratt tejjel. Ászt is csak tejjel, meg tojással, egy kis vaníliáscukorral, meg citromhajat belereszelni, úgy, hogy egy kicsit ízesebb legyen. Mondom, ezeket össze kell keverni, úgy jó húsossan, keményebbre. Keményebbre, hogy magasra főgyüjjön. Az csak nullásliszttel jó. Bele a tepszibe, épp úgy, mint a prósza. Ezzel kész. Tetejibe meg egy kis fahéjt lehet. Aztán, mikor kisüt, egy kis fahéjt tojással, cukorral. Ezt ráteríteni az egészre, aztán még be egy kicsit a sütőbe, hogy megszáradjon az a hab rajta, a krémje. Húsok. Ugye, ha sikerült, hogy kirántotthúsnak valót kapunk a székbe, azokat a vékony szeleteket kirántottuk. Hogyha pedig másféle vót, elsőrésze darabosabb, az pörkőttnek vót. A kirántotthús csak combhúsból, vagy karajból jó. Pörkűttnek jöhet, ami van, ami jön. Levesnek legjobb a csontoshús. Bontás. Disznóvágáskor orjára bontjuk. Az oldalast kivesszük, a karajt meg csak meghagyjuk szárazcsontnak. Mellette nálunk ez a hosszúpecsenye le van vágva, az meg van nyesve és abbul van. Olyan is van, aki hagy belőle, van, aki nem. Én ebből szokok szép szeleteket hagyni, egy olyan hosszú darabot. Azt kirántotthúsnak meg szokom csinyáni, vagy pedig gombócnak tőtöttkáposztához ledarálom. Orjalevest szoktunk csinyáni vasárnapra. Az legtöbbnyire karácsonyra van, mert karácsony körül szoktunk vágnyi, és akkor van belőle leves. Az orjaleves nagyon finom, pláne, ha nincs főfüstőve, akkor különösen finom. Akkor nagyon jó. A marhahúst nem esszük meg, mert azt én már nem bírom. Se a birkát, se a marhát. Levesnek igen jó. Arra legtöbbször csontos húst veszünk, mert abban bőven van csont. A faggyús húst nem szeretem. A leveshúst a levesben megfőzöm, és az uram vöröshajmás szafttal megeszi, vagy nokellival, vagy rizsával. Úgy is nagyon szereti. A főzeléknek annak a szagát se szereti. Baromfiak közül leginkább a tyúkot, meg a csirkét esszük meg, ha van. Vasárnap is kakashús vót, olyan jó pörkűttet csinyátam, az jó vót. B. S ergo Erzsébet 285