Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 13. 1972 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1974)

Tanulmányok – Abhandlungen - Bodrog György: A jobbágyság kisnemesi szövetségesei az 1514. évi parasztfelkelésben. XIII, 1972. p. 185–194.

206 ezer porta adójának nagy részét — 91 ezer portáét — nem kapta meg, ahol az állami adót is a saját maguk részére hajtották be a nagybirtokosok. Később (1550-ban) ezt az állapotot az országgyűlés törvényesítette is. Végül, de a kor gazdasági viszonyait tekintetbe véve nem utolsósorban a jobbágyság helyzetének súlyosbodásához hozzájárult az 1504. évi törvénykönyv 18. cikkelye, amely kimondja, hogy: „ . . . mostantól fogva senki paraszt vagy jobbágy ez országban ne merészeljen bármi módon, bármi eszközzel szarvasra, őzre, nyúlra, vadkanra vadászni avagy fácánokra és a köznyelven úgynevezett császár-madarára madarászni : " és az ellene vétőket földesuraik három forintra büntessék, ha nem, az alispán és szolgabírái a büntetést a birtokoson hajtsák be. E törvénycikk nemcsak fontos élelmiszerétől fosztotta meg a jobbágyot, hanem még földjének a dúvadaktól való védelmezését is lehetetlenné tette. A parasztság helyzete tehát országos méretekben súlyosbodott, mind az egészé, mind egyes rétegeié, (a mezővárosokat visszaszorították, a hajdúkat a marhakiviteli tilalmak sújtották.) A szabadparaszti fejlődés meggátlása, valamint a jobbágyság helyzetének országos romlása a parasztháború alapvető okaiként jelölhetők meg, közvetlen előzménye pedig a kereszteshadjárat meghirdetése. A kereszteshadjárat kihirdetése után azonban a nemesség közönye, gondatlansága, erőszakoskodásai, a fegyvertelen tömegnek a török ellen való küldése, majd a hadjárat felfüggesztése okozták, hogy a parasztság nem a török, hanem a nemesség ellen fordította fegyverét. A kereszteshad formai kerete pedig biztosította a parasztságnak, hogy harcát szervezett formában vívja meg. Dózsa főserege a ceglédi pihenő után Tiszavárkonynál átkelt a Tiszán, majd Mezőtúron, Békésen át Gyulára ért, ahol a sereg már 33 ezer főre gyarapodott. A kereszteshad forradalmi sereggé vált, és erőben is alkalmassá azokra a katonai feladatokra, amelyek rá vártak. A harc azonban addigra az egész országra kiterjedt. A Tiszántúlon kívül a Duna —Tisza közén, a Szerémsógben, a felvidéken — különösen annak északkeleti részén — és Erdélyben szintén fellángoltak a harcok. A parasztháborúban a parasztok oldalán harcoltak a hajdúk, az alsópapság, a városi lakosság és a kisnemesség egy része (valamint egyes nemzetiségek — kunok, a szerbek egy része és a románok Máramarosban). A kisnemesség magatartása megoszlott, egy részük a parasztság mellé állt, más részük azonban a király oldalán maradt, aki számított is hűségükre. Még a parasztháború elején, az akkor szokatlanul nagy aktivitást kifejtő király Báthoryt bízta meg a fővezérlettel, a legszigorúbban meghagyta a vármegyéknek, hogy még az egytelkesek és bármilyen címen nemesi jogot élvezők is, kivétel nélkül felkeljenek és Báthory hoz csatlakozzanak. Sokan eleget téve a királyi felhívásnak, fegyverrel is harcoltak a parasztok ellen. Bornemisza seregének gyalogosai pl. az egytelkes nemesek közül kerültek ki.

(17) Ez a sereg mérte az első jelentékeny vereséget a parasztokra Gubacsnál. A székely tömegek nem sorakoztak fel a parasztok mellett, sőt közülük sokan Szapolyai seregében harcoltak Temesvárnál, egyesek azonban pl. maga Dózsa a székely lófő és akkor már magyar nemes is, a parasztság célját vallották magukénak. A nemesek közül a parasztokhoz csatlakoztak

(18) a máramarosiak,

(19) Szatmárból a gencsiek,

(20) a tiszavidékiek közül is sokan,

(21) Békés megyéből Varsányi Gergely és Kamuti Nagy Demeter

(22) és mások. Legnagyobb mértékben a Felvidék északkeleti részén Ungvár, Bereg, Ugocsa és különösen Máramaros megyékben csatlakozott a nemesség a parasztság mozgalmához. Ungvár megyében egy névtelen barát tüzelte a népet a nemesség ellen. A nemesség azonban — főképp Rozgonyi Istvánnak és Tharcsay Miklósnak vezetésével — fegyvert ragadt s néhány nemes a barátot és a parasztok néhány kapitányát Kapós mezővárosban börtönbe csukta. Himi Borsvay Péter birtokos nemes azonban a kuruc foglyokat fegyveresen kiszabadította a nemesek kezéből és azontúl is kedvezett a nemesség ellen zavargó parasztoknak. Emiatt a király az 1514. november 19-én Budán kelt oklevelében hűtlenség bűnével elmarasztalva az ország különböző részeiben levő birtokait elkobozta és azokat az előbb említett Rozgonyi Istvánnak és Tharcsay Miklósnak adományozta. Ezek a birtokok Zemplénben Zombor, Ugocsában Tivadarfalva, Sárosban Berki, Szepesben Domán, Lomnicz, Edösfalva és Birbron községekben feküdtek s bizonyára valahol Ungban is voltak birtokai. Bereg vármegyében mint ezt később a király maga írta

(23) Halábory János birtokos nemesember állott Dózsa György ügye mellé és nemcsak résztvett a felkelésben, hanem rabolt és nemeseket is megölt, égetett stb. A hűtlen urat azonban a megmaradt nemesek végül is megölték, mire azután Ulászló király most János deáknak (Halábory János) összes birtokait Kerepeczi Péter és Gergely számára adományozta, tekintve azokat az érdemeket, amelyeket rokonuk Werbőczi István ítélőmester a király és az ország iránt szerzett. Halábory özvegye hiába tiltakozott a beiktatás ellen. A szomszédos Ugocsában olyan ősi nemesek álltak a mozgalom élén, mint a Vethésyek, Gyakfalvyak és talán a Sásvári Weresek. Eszerint a Tisza jobbpartján Sásvár, a Tisza balpartján pedig a Batár patak mellett Batár és Gyakfalva voltak a felkelés központjai. Ulászló a Vethésyeket és a Gyakfalvyakat nemcsak vádolta, hanem mint hűtleneket jószágaik elkobzá(17) MÁRKI S., Dózsa György, 300. (18) Az 1514. évi 33. t. c, amely két kategóriát állít fel az önként és a félelemből csatlakozókét. (19) 1514.: 34. t. e. (20) SZIBMAY, Szatmári I. k. 46. II. 39., 127. (21) HORVÁTH, Werbőczi István emléke, II. 106— 172. (22) HAAN, Diplomatarium, 125—126.; Békés megye hajdana, 23. (23) KOMÁROMY, Történelmi Tár, 1897. (A leleszi konvent jelentése ny.) 188