Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 12. 1971 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1972)

Az István király emlékülés előadásai: - Szücs Jenő: István király Intelmei. – István király állama. XII, 1971. p. 271–275.

kereteken kívül nem ismert autoritást; a keresztény reynum e funkcionális felfogása viszont éppen az ősi hagyományok mezében jelentkező minden maradiság eszmei autoritását vetette el, még ha az adott politikai vagy etnikai közösségen belül jelentkezett is. A keresztény uralkodó elsőrendű funkciója ugyanis az egyház védelme, a pogányság leküzdése volt. Ezt szimbolizálta a koronázási jelvények közül az új királynak elsőként átnyújtott kard is. Ahogy pedig az Intelmekben olvassuk: „Ha a hit pajzsát megtartod, az üdvösség sisakját is felveszed. E fegyverekkel legitim módon küzdheted le a láthatatlan és látható ellenségeket." Ez utóbbi formula a biblikus nyelvben a pogányságot jelenti, a maga mat eri ális és eszmei mivoltában, azaz az egész társadalmi tradicionalizmust az ezredforduló idején. A hatalom legitim voltát pedig (maga a mű használja e szót) az ellene való harc adja meg, egyszersmind az „légitimizálja" az erőszak alkalmazását is. Itt az elméleti feloldása, hogy István király, a kor királyeszmónyéhez igazodva, miképpen lehetett mélyen keresztény és vaskezű uralkodó (így személyben. Itt az eszmei alátámasztása az államszervező harcoknak. De menjünk tovább. A királyság alárendelődése egy spirituálisán értelmezett, Krisztus misztikus „teste" gyanánt értelmezett egyháznak, merőben eszmei jelentőségű; messze még VII. Gergely, az önálló politikai erőként fellépő pápaság kora. De annál több gyakorlati következmény származik a jelzett „állammisztikából": István nem „apostoli legátusként" alapította a püspökségeket (ez éppen későbbi, VII. Gergely utáni pápai teória), hanem mint félig papi személy, quasi sacerdos lehetett szuverén szervezője a magyar egybáznak. Koronája a kor felfogása szerint azt jelképezte, hogy részesévé vált a püspöki hivatásnak. Végezetül pedig: amennyiben a reynum egy spirituális jellegű, hangsúlyozottan az egyházban megtestesült egész része, ez elvileg zárja ki, hogy a magyar királyság a kereszténység világi szervezeteként propagált Birodalomtól függjön. Az Intelmekben az Imperium csak mint történeti nagyság és példa szerepel; a jelen : az Ecclesia. Itt az elméleti alapja annak a döntő jelentőségű politikai ténynek, hogy István állama nem került hűbérviszonyba a német-római császársággal. Ha tehát a teológiai burkot óvatosan kézzel lefejtjük, világos értelmet nyer a több mint másfél évszázados elmélet alkalmazása: az ezredforduló viszonyai között olyasmit szolgált, amit modern fogalommal szuverenitásnak mondunk. A keresztény univerzalizmusba való belehelyezkedés volt az lit a szuverén politikai cselekvéshez; az egyházba való belehelyezkedés volt a módja annak, hogy saját hatalmi szférájában István király az egyház fölibe emelkedjék. De egy-két mozdulattal az etikai burok mögül is kifejthetünk valamit a politikumból. Tudnunk kell, hogy magát a politico, szót a XIII. század előtt elvétve használták; a virtus politico-, „politikai erény" e korban a kormányzati tehetség és a keresztény morál határán lebegő tulajdonságokra vonatkozott, de még egy XIII. századi értekezés is a politica fogalmát mint ethica publicát (a közügyekre; vonatkozó etikát) határozta meg, az ethica solitaridwaX, az individuális erkölccsel szemben. Az Intelmekben is, mint általában a királytükrökben, bizonyos kardinális erények gyakorlása a feltétele, hogy az uralkodó kiérdemelje a király, rex nevet; egyébként — tyrannus. Maga a kötelező erénykatalógus, a rex pius, iustus, pacificus stb. még Szent Ágostontól származik, e tulajdonságok — „kegyes", „igazságos", „békés" — értelmezése, jelentése azonban már átalakult. De mielőtt még erre vetnénk egy pillantást, látnunk kell, mi a jelentősége annak a felfogásnak, hogy az uralkodó alkalmasságát elsőrendűen az szabja meg (mint az Intelmekben is olvashatjuk), ha a király meghatározott „virtusokkal teljes és ékes". Nyugaton a korai középkor nagy problémája ez, amikor az uralom öröklésének és gyakorlásának vérségi mítoszával, legitimitásával szemben az alkalmasság, idoneitas keresztény normákkal körülírt elve kerekedett felül a VII — VIII. században, miután megszületett Szevillai Tsidorusnál a téves, de annál nagyobb hatású ós eszmei célzatú etimológia, hogy a rex név a recte faciendo, a „helyes cselekvésből" ered. Hogy István korában, 1000 táján e probléma milyen véresen aktuális volt, a történeti tényekből nyilvánvaló. Hiszen alighanem már a pogány Koppány is kinyújtotta kezét Géza halála után vérségi jogon a fejedelemség felé. Az állam megteremtése és megmentése érdekében nemcsak őt kellett legyőzni és felnégyeltetni, hanem a pogány leyitimitas jogán a trónra igényt formáló Vazul szemeit is kitolatni, fiait száműzni. Végül is, mint ismeretes, saját nemzetsége mellőzésével egy idegent, a velencei Pétert jelölte utódjául, akit — mint a későbbi uralomra került Vazul-ág dinasztikus történet írójának torzításaival szemben az egykorú források tanúsítják — István mint kiváló erényekkel ékeskedő, uralomra termett ifjút Imre herceg halála után fiaként szeretett. De István király szeme előtt elsősorban az alkalmassági elv lebegett még vér szerinti fia életében is. A krónikák egy archaikus részében az áll, hogy Tmre herceg catholicis atque politicis virtutibus adomatus volt, keresztény és politikai erényekkel ékes, ami pontosan megfelel az etika ós politikum imént jelzett sajátos korabeli összefüggésének, magának az Intelmek vezérfonalának. Ám éppen az a sajátos, hogy látszólag merőben általános keresztény erények, mint „kegyes", „türelmes", „békés", nem valami elvont viselkedósnormát jelentenek, hanem kifejezetten „politikai erények", sőt mi több, a politikai viszonylatok kifejezésére szolgáló jelrendszer részei. Kgy helyen ezt olvassuk: „a virtusok mértékével igazgasd az ispánok (kiséreted) életét, hogy szereteteddel övezve mindenkor sértetlenül ragaszkodjanak a királyi méltósághoz, hogy uralmad minden tekintetben békés legyem, reynum pacificum". Máshol a társadalom nagyjaival való jó viszony „kegyes", ismét máshol „türelmes" regnumn&k minősül. Azaz e kardinális erényeknek az általános keresztény tartalom mellett volt egy szűkebb, minősített — „politikai" - értelme: az uralkodónak az egyházi és világi nagyokkal való harmonikus viszonya ós kormányzata. Miről van itt szó? E korban természetesen a politikum nem illetett még meg szélesebb rétegeket, sem a korai feudális, de a megelőző, nomád-barbár viszonyok között sem. A szemlélet szerint — mint egy neves kutató tömören megfogalmazta — a társadalom előkelői „mintegy reprezentálják a népet, sőt megtestesítik azt, amenynyire hatalmuk terjed, ők maguk a nép, a társadalom". P]z fejeződött ki már a IX. században, abban a türkkazár eredetű rítusban is, hogy a törzsfők pajzsra emelték a fejedelmet, szimbolikusan, mintegy a nép nevében elismerve uralmát. Hasonlóképpen az a populus, amely a keresztény királykoronázás előtt kötött, előírt formulával beleegyezését adta az uralkodáshoz, az oltár lépcsői előtt álló világi előkelőkkel volt azonos. A társadalomnak ez a „politikai" szektora csakugyan segítségére volt az uralkodónak a törvényhozásban és kormányzatban, bizonyos értelemben belefolyt a hatalom gyakorlásába, mint István dekrétumaiból is tudjuk. Általában a keresztény uralkodó nem volt korlátlan despota, s hogy maga István király sem erre törekedett, azt egyebek között éppen az Intelmek mutatják. Nem csupán az etika kategóriáiban kifejezett politikai tartalom révén, hanem — a Prológusban — a jogfilozófiai kiindulópont révén is : a világmindenség rendjét biztosító méltóságokat, egyebek között a királyságokat is (mint itt olvasható) az isteni törvényen tiíl világi törvények és az előkelők tanácsai tartják fenn. Máshol pedig így szól István utódjához: „Ha haragos, gőgös, gyűlölködő, bókétlen lennél kíséreteddel ós a főemberekkel, a vitézek ereje kétség nélkül királyi méltóságod romlásává válik, ós másoknak adatik uralmad!" Itt a csírája annak, amit alkotmány történeti műszóval ellenállási jognak mondunk. Mindez természetesen csak keresztényekre, az új keresztény uralkodó osztály magvára, a főpapságra ós a világi előkelőségekre vonatkozik. Más szóval, míg az Intelmek államelmélete egyfelől eszmeileg függetleníti az uralkodó hatalmát a társadalom régi, pogány-barbár szektorától, másfelől — és egyidejűleg — bizonyos értelemben a társadalom új, keresztény-feudális szektorának 274