Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 12. 1971 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1972)
Az István király emlékülés előadásai: - Szücs Jenő: István király Intelmei. – István király állama. XII, 1971. p. 271–275.
ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI — ISTVÁN KIRÁLY ÁLLAMA István király arcvonásait megbízhatóan nem ismerjük; egyedüli egykorú ábrázolása sablonos, mint portré sikerületlen. A hagyományban személyéhez kapcsolt tárgyak jó részéről a történeti kritika kimutatta, hogy a kegyelet vagy politikai célzat utólag kapcsolta azokat az első nagy királyhoz. Személyiségének jellemzései az írott forrásokban részben ellentmondóak, minthogy magukon viselik a későbbi hagyományalakítás torzításait. Ha nagy művéről, a magyar államról mégis sok megbízhatót tudunk, az több tudományág együttes erőfeszítésének köszönhető; az eredmények azonban mindenekelőtt a művet világítják meg, magára az alkotóra csak áttételes, mintegy szűrt fény vetül. Egyetlen olyan forrás, írásmű maradi korunkra, mely által maga a személyiség mintha mégis kilépne a háttérből, és megszólalna, hiszen ebben István király fiához, Imre herceghez fordulva, gyakorta megismételt „kedves (szeretett) fiam! " megszólítással, csakugyan mindvégig első személyben beszél. Ez a De institutione morurn, magyarul Intelmek címen számon tartott, egy élőbeszédre és tíz fejezetre tagolódó, valószínűleg az 1010-es években írt mű: a magyarországi irodalom első terméke. Hangvétele oly közvetlen, hogy István király legszemélyesebb hagyatékának tűnik fel. Természetesen naivitás lenne azt képzelni, hogy e műnek a szó szoros értelmében első királyunk a szerzője, ahogy egyébként még a múlt században a tudósok sora is vallotta. De a stíluskritika bebizonyította annak a másik, újabb keletű hiperkritikus nézetnek az alaptalanságát is, amely e művet, legalábbis bizonyos részeiben, később átdolgozott, interpolált szövegnek kísérelte beállítani. Az Intelmek önmagában zárt, egységes írásmű stiláris, gondolati értelemben egyaránt, melyet egy név szerint ismeretlen jövevény pap írt ugyan, de oly módon, hogy István király nem csupán megrendelője és sugalmazója volt, hanem a benne kifejtett elveket maga is vallotta. Tudjuk, hogy István már gyermekkorában ura volt az ars grammaticának, megannyi kortárs uralkodóval szemben legalábbis tudott olvasni; bizonyos, hogy ezt a fia oktatására szánt művecskét ő maga ellenőrizte. A bensőséges személyes hang, az emelkedett élőbeszéd sem vezethető le a hangvételükben sokkal személytelenebb irodalmi előképekből. Mélyebb értelemben tehát valóban István király egyedüli közvetlen és személyes megnyilatkozásáról van szó. Értékét és fontosságát nemcsak az emeli, hogy e művel kezdődik el magyar földön az irodalom, hanem az is, hogy teljes egészében István nagy alkotására, a magyar államra vonatkozik. Az Intelmek az első magyar államelméleti értekezés. Ez természetesen a kor fogalmai szerint értendő. Ha most, bármilyen sikerült fordításban, akárcsak részleteket közölhetnénk belőle, vajmi keveset értenénk mondanivalójából. TJgy tűnne, elvont teológiai gondolatok és erkölcsi szentenciák valami keresztény pedagógiai célzatú gyűjteményéből olvasunk szemelvényeket. Az utókor csakugyan ilyennek is tekintette, mélyebb jelrendszerét nem értette, minthogy azonban István nevében szól, kegyeletes értetlenséggel a Corpus Juris elé iktatta mint „első dekrétumot". Végső fokon ennek az értetlenségnek és az újabb keletű hiperkritikus felfogásnak közös a gyökere: a megfelelő kulcs hiánya a fogalmak egykorú tartalmának, a kor gondolati szerkezetének megnyitására. Régi korok jelrendszerének megértéséhez kulcsra van szükségünk : minél régibb a kor, annál bonyolultabb a zár. Nem ez a hely és alkalom ahhoz, hogy e műveletet minden részletében elvégezzük. De alkalom lehet, hogy legalább egy-egy nézőpontból pillantást vessünk annak az eszmei pillérrendszernek és boltozatnak a szerkezetére, amellyel István király legfőbb művét, a magyar államot egy szellemi építőmester — az ismeretlen író — közreműködésével egész architektúrájában teljessé tette, éspedig minden tekintetben a korabeli léptékekhez igazodva. Az a szellemi építmény, amit e korban államelméletnek nevezhetünk, minden építőkövében a keresztény vallás fogalomkészletéből származik, és egész felépítésében a keresztény egyház gondolatrendszeréhez idomul. Az európai gondolkodásnak olyan korszakáról van szó — nagyjából a VIII. és XII. század között — , amikor már kialakult valami olyasmi, amit politikai teóriának és államelméletnek nevezhetünk, de még e gondolati anyag mintha teljesen elrejtőzne a teológia és keresztény etika kategóriáinak burkában. Ezt a korszakot, a Karolingoktól a római jog iijrafelfedezéséig, találóan a politikai gondolkodás klerikalizálódásának is szokás nevezni. Lehetséges persze, hogy ez sokakat meghökkent. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy két megoldás között választhatunk. Vagy egészében hallgatással mellőzzük István királynak ezt a legszemélyesebb megnyilatkozását, legfeljebb egy-egy jól hangzó és ötletszerűen értelmezhető idézetet ragadunk ki belőle (ahogy a könnyebb ellenállást követve s a „kényes" vonatkozásokat óvatosan elkerülve általában szokás), vagy pedig tudomásul vesszük, hogy minden kor csak olyan fogalmakkal képes elvonatkoztatásokra, aminőket a kor intellektuális rétege munkált ki adott intellektuális feltételek között, s igyekszünk megérteni ós megfejteni a gondolatok mélyebb értelmét és funkcióját. Nem utolsósorban azért, hogy ezáltal magához István királyhoz közelebb férkőzzünk. Ha pedig az utóbbi megoldást választottuk, nem szabad visszariadnunk attól sem, hogy leg271
