Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 11. 1970 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1971)
Tanulmányok – Abhandlungen - Kovács László: A honfogaló magyarok lándzsái és lándzsástemetkezésük. – Die Lanzen der Landnehmenden Ungarn und ihre Lanzenbestattung. XI, 1970. p. 81–108. t. XXXI–XXXIV.
minden bizonnyal a sírnál ülték meg a gyászünnepet^ 00 '. E valószínű feltevés mellett, közvetlen adatokkal is rendelkezünk. A derecskéi X —XI. sz.-i magyar köznépi temetőben a „sírok szinte egytől egyig fel voltak dúlva, és ki voltak rabolva. A gyermekek és szegényebb felnőttek, vagy éppen zsugorítva temetett rabszolgák (?) sírjait háborítatlanul hagyták". Az egyik sírba utólag magzatcsontvázat ástak be (301) . ,,Azt, hogy itt nagyjából egykori sírrablásokról van szó, bizonyítja, hogy a 4., 10., 15., 16., 18., 20., 21., 24-26., 28., 39. sz. sírok esetében pontosan az eredeti sírgödörre bukkantak rá. Amikor a sírok megkeresésére külön kutató akna (vö. 12., 35., talán a 32. sír), vagy rövid árok (14. sír) szolgált, az is közvetlenül a sír mellett találtatott". Az alsó lábszárak jórészt eredeti fekvésükben voltak (302) . Orosházán, az egykori Nagy A.-féle tanya területén feltárt hat sírós temető 3. sírjánál, a sírgödörtől mintegy 2 m-re nyugatra, a sírhoz tájolt gödörben Dienes I. egy lókoponyát talált. ,,A temetéskor fel nem áldozott lovát bizonyára az emiatt visszajáró halott megnyugtatására ásták el utólag sírja közelében. Úgy látszik azonban, e megkésett cselekedettel a halott háborgó szellemét nem sikerült kiengesztelniük, ezért a tovább is kísértő asszony sírját feldúlták, és fejét levágva a testnél mélyebbre ásták". A koponya egy-két nyakcsigolyával, a váznál 30 — 40 cm-rel mélyebben feküdt. (303) A magyarhomorogi köznépi temető 103. sírjában ,,az igen mélyre temetett vázat és a mellé helyezett lócsontokat. . . teljesen feldúlták. A sírrablók csak az eredeti sírgödrön belül dolgoztak, csak azt bontották ki, és a sír fenekéig hatolva a váz összes csontját szétdobálták". Eredeti helyzetben csak az alsó lábszárak maradtak (304) . A fenti új és hiteles megfigyelések a magyarság egykori sírleleteiről tanúskodnak, s egyben régészeti kutatómódszereink finomodását is jelzik. Mégis kérdésünkben aligha mondhatja ki a régészet az utolsó szót, mert a sírjelek egy évezred alatt szinte nyomtalanul elenyésztek. Régi temetkezési szokásainkat nem a föld, hanem — ha némileg megváltozott formában is — az élő nép őrizte meg. 2. A lándzsás temetkezés mai és egykori formái A honfoglaló magyarok temetkezési szokásait vizsgálva, régi, szép halottas szokásunk nyomait ismerte fel László Gy. Nagy összehasonlító anyaggal mutatta be, „hogy nálunk is megvolt a honfoglalás korában a színes zászlóval szalagozott kopja állítása a halódó, s a halott ember háza előtt" <305) , s hogy a (300) Hasonlóképpen, mint az abakani tatárok, beltirek, teleutok, csuvasok stb. U. H AR VA, Die religiösen Vorstellungen der altaischen Völker. FFC 125, 1938, 321 - 343. (301) RégFüz I/ 14, 1961, 58. (302) Dienes 1.1960. évi ásatási jelentése. MNM Adattar XV. 282./1962. (303) DIENES T., A honfoglaló magyarok. Orosháza története és néprajza. Szerk: Nagy Gy. Orosháza 1965, 141. (304) Dienes I. 1965. évi ásatási jelentése. MNM Adattár XVIII. 213./1966. (305) LÁSZLÓ GY., Honfoglaló, 457 - 462, 477. szalagos kopja sírra tűzése népünk ősi hagyománya (306) A kopjafás sírjelölés szokása a Székelyföldre a legjellemzőbb, de a Duna —Tisza-közén, szórványosan pedig a Nagykunságon és a Dunántúlon is megmaradt (307) , ill. fejlődését szinte napjainkig nyomon követhetjük <308 >. V i s к i К. szerint a kopjafa nem a sírra tűzött lándzsa művészi átformálása, hanem eredetileg egyszerű vagy faragott díszű tartófa volt, melynek felső végén levő függőleges üregébe állították a lándzsát, megvédve ezzel a kidőléstől és a gyors korhadástól (309) . A lándzsás temetkezés előkelőknek, vitézeknek járó temetkezési forma volt, de a múlt század végére már mindenütt kihalt, ill. több irányba ágazott el: előzménye volt a zászlós, kopjafás és a kivivőfás temetkezéseknek. A lobogós lándzsa szerepét a temetési zászló már igen régen átvette (301) , s néhol még századunk elejéig, is megőrizte <311) , másutt csak nyomait lelhetjük fe ](312) A fejlődés másik irányát a kopjafák mutatják. Ahogy a zászlós temetés is egyre inkább mindenkinek kijárt, úgy vált általánossá a lándzsás temetkezés emlékét őrző — nem a V i s к i К. féle zömök, üreges végű, hanem a — hosszú, vékony, faragott díszű, kecses kopjafa. A zászlós temetkezéssel egyezően, a két temetkezési mód nem egymást váltotta, hanem ellentétes fejlődési iránnyal egyidőben is létezett (313) . A Székelyföldön még a XIX. sz. második felében is lándzsát szúrtak az előkelő halott sírhantjába <314 \ ugyanakkor az erdélyi Kovászna faluban már 1839ben kopjafát állítottak (315) . (306) Ibid. 490. (307) J. HARMATTÁ, о. c, 373. (308) A továbbiakban Harmatta J. gondolatmenetét követem. (309) VISKI K., Mi a kopjafa? NéprÉrt 11,1910, 221223. (310) ERNYEY J, Viski K, Mi a kopjafa? с cikkének 1. sz. jegyzete. NéprÉrt 11, 1910, 221 - 222.; J. HARMATTÁ, о. c, 379-380. (311) Csíkfalván a „véletlenül " meghalt sírjára piros zászlót tűztek. HÁRMATH L, Nyárádmenti székely népszokások. Ethn. 10, 1899, 47.; Besenyőtelken még 1911-ben is piros vagy kék, ill. fekete lobogót vittek fiatal, vagy öreg halott temetésekor, s a zászló keresztjére még egy azonos színű kendőt is kötöttek, mely azután a sírra állított fejfán maradt. Ez a szokás is az egykori lándzsás temetkezés csöke vénye. BERZE NAGY J., A zászlós kopja emléke Hevesben. Ethn22,1911, 124-125.;J.HARMATTÁ,o.e., 375. (312) Szent-Gerieén (Maros-Torda m.) a koporsóvivők fekete kendőből csináltak két — négy zászlót, s a temetés után mindegyik elvitte a magáét. GÁL K., Temetési szokások a Nyárád mellett. Ethn 6, 1895, 225; Mindszenten a fekete vagy kék templomi zászlóra (öreg vagy fiatal halottnál) fekete kendőt kapott a rokonságbéli zászlóvivő; hasonlóképpen volt Hódmezővásárhelyen, Sátoraljaújhelyen is. J. HARMATTÁ, о. c, 376. (313) /Ш.,378. (314) ORBÁN В., Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népieméi szempontból. I, Pest 1868, 140. (315) I. BALASSA, О vengerszkih, 118. 102
