Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. Az István Király Múzeum Évkönyve. 8.-9. 1967-1968 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (1968)

Irodalom – Beschprechungen - Makkay János: Otto Eissfelt – Johannes Hempel – Heinrich Otten – Ebenhard Otto, Religionsgeschichte des Alten Orients. Handbuch der Orientalistik. VIII–IX, 1967–68. p. 280. - Makkay János: The Cambridge Ancient History, rev. Ed. Vols I and II. Fascs 33, 59, 36, 24, 57. VIII–IX, 1967–68. p. 280–283.

számára különösen érdekes megállapítása, hogy a magyar alföld a nagyon kevés, teljesen sík területek közé tartozik, amely az eurózsia hegylánctól délre fekvő területek közül csak Mezopotámiához, a Nílusvölgy egy részéhez és a Káspi tótól közvetlenül északra eső területhez hasonlítható. (Fig. 1.) A Nagyalföld ezenkívül is letelepedésre rendkívül alkalmas terület, mert az alföldi lösz nyílt vegetációt tett lehetővé, amely az első földművelők megtelepedésekor rendkívül fontos, szinte előfeltétel volt. Szerző megállapításaiból a továbbiakban úgy tűnik, hogy a Nagyalföld egyes tulajdonságai rendkívül kedvezőek voltak a korai paraszti életforma befogadására, meghonosodására, viszont a létrejöttéhez, helyi kialakulásához hiányoztak egyes feltételek, elsősorban csapadékbeli, hőmérsékleti, növényzeti adottságok. Ez teljes összhangban áll a korai neolithikummal kapcsolatos eddigi eredményekkel, tehát a Körös kultúra jellegével és időrendi, fejlődésbeli elhelyezkedésével a többi rokon, délebbi csoportok között. Kétségtelen viszont, hogy a földrajzi stb. tényezőket fokozottan kell vizsgálni majd akkor, amikor a vonaldíszes kerámia magyarországi népeinek életformájáról, e földművelő népesség kialakulásának kérdéseiről lesz szó. J. Mellaart: The earliest settlements in Western Asia from the ninth to the end of the fifth millennium b. С Vol. I, Ch. VII, §§I-X, Fasc. 59. 1967. 63 lap. Bevezetésképpen főleg arra mutat rá J. Mellaart, hogy az élelemtermelő-paraszti gazdálkodásra való áttérés, mint igen lassú folyamat, végeredményben nem a mezolithikum idején kezdődik el, hanem tulajdonképpen megindul a homo sapiens fossilis fellépésével. Hiszen az eszközök és fegyverek készítése, a textilek, hálók előállítása, ház építése, a vadászcsoportok létrejötte technológiailag és társadalmilag is már a felső palaeolithikum elején megnyilvánuló tényezők. Mellaart szerint mégis éppen a vallás az a terület, ahol a fejlődésnek a tendenciái már ilyen korán megnyilvánulnak. Mégpedig különösen a művészettel kapcsolatos formáiban: a barlangi festményekben, sziklarajzokban, plasztikákban. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy az utóbbi időben a Közel Keletről is szaporodnak a felső palaeolithikumra vonatkozó adatok, sőt Anaitólában újabban későpalaeolit sziklakarcokat is felfedeztek. Mellaart i.e. 9000 körül határozza meg azt az időpontot, amikor a paraszti életforma kifejlődése határozottan megindul. Érdekes módon, a legkezdetibb fejlődés területeit ott határozza meg, ahol a juh, kecske, szarvasmarha és sertés vad ősei együtt éltek, voltak meg a búza, árpa, keserű bükköny, lencse és borsó vadon tenyésző elődeivel. Egyiptomban például a juh és a kecske vad őse, illetve a búza és árpa elődje nem élt, és ez egyben magyarázat arra, hogy e legkorábbi földművelő életforma miért hiányzik mindmáig Egyiptomból. Mellaart szerint a primer terület meglehetősen kicsiny, és három vagy négy szűkebb centrumát ismerték eddig fel. Ezek: Palesztina és Libanon, Irak és Iran hegyi zónája, a Zagrosz vidék, a délanatóliai síkság, és talán az Elburz és Hindukus hegységek egyes területei. Mindenesetre kétségtelen, hogy a legkorábbi fejlődés színterei nem a legalacsonyabban fekvő síkságok, hanem a középmagasán fekvő területek voltak, tehát nem a későbbi magaskultúrák helyszínei. Mindenképpen megállapítható azonban — például a C-14 mérési adatok alapján, hogy a délkeleteurópai terület fejlődése ekkor még megelőzi Egyiptomot. A füzet anyaga tehát a Szíriától és Libanontól Délturkesztánig terjedő terület anyagát tárgyalja az európai jégkor végétől egészen az Ubaid kezdetéig, tehát körülbelül 10 000-től 4 300-ig, azaz a palaeolithikum legvégétől egészen a chalkolithikum legvégéig. Ennek során a szerző a fenti területi — és azon belül még időrendi — beosztás szerint áttekinti a fejlődést. Külön figyelemreméltóak a libanoni legújabb eredményekkel kapcsolatos megállapításai, valamint az, hogy részletesen foglalkozik a szovjet régészet új kutatásaival, a Jeitun kultúrával, az Anau IA, a Namazga I, Namazga II korszakokkal. Másszon után most Mellaart is rámutat azokra a szoros szálakra, amelyek a turkesztáni leleteket az iráni és mezopotámiai leletekhez kapcsolják. Sőt, Jeitun lelőhelyen még falfestményrészleteket is felfedeztek, egyelőre figurális témák nélkül. A füzet tehát — annak ellenére, hogy csupán vázlatos áttekintés — nemcsak általánosságban, hanem sok részletkérdésben is nagyon jól használható összefoglalás. S. S. Weinberg: The stone age in the Aegean. Vol. I, Ch.X* Fasc. 36. 1965. 68 lap. A kutatás valóságos állapotának megfelelően, és az igényekhez jól alkalmazkodva, a füzetnek csak igen csekély része foglalkozik az őskőkorral és középső kőkorral. Ezt elsősorban a görögországi palaeolithkutatás egyelőre fejletlen volta indokolja, ami természetesen nem jelenti azt, hogy az ne lenne elsőrendű fontosságú. Hiszen legújabban a levallomoustieritől kezdve egészen a mezolithikus iparokig csaknem folyamatos már a leletanyag, elsősorban Thesszaliaban, de más területekkel kiegészítve. Ma azonban még a mezolith iparok kérdése kidolgozatlanabb annál, semhogy a helyi, kerámianélküli neolithikum feltételezett keletkezéséhez felhasználhatók lennének. A kerámia-nélküli neolithikum lelőhelyeinek részletezése és rövid jellemzésük után Weinberg — szerintünk helyesen — mutat rá arra, hogy görögországi, helyesebben délkeleteurópai „neolithikus forradalom" nem volt, hanem minden ilyen jellegű ismeretet, ösztönzést a terület keletről kapott. Ezzel magyarázható a terület kerámiaelőtti neolithikumának a keletiekhez képest szegény, kezdetleges és elsősorban építészetileg elmaradott volta. A görög lelőhelyeken ugyanis mindmáig hiányzik a fejlett építészet (lakások és kultuszhelyek számára egyaránt), a kőedények készítése, és ismeretlen vagy nagyon kezdetleges az emberi és állati agyagfigurák készítése is. Más kérdés, hogy mindezeket a hiányokat elméletileg éppen a kelettől való független vagy részben független fejlődéssel is. magyarázhatnánk. Weinberg szerint viszont az égéi első neolithikus lakosok keleti telepesek voltak, akik csónakokon érkeztek. Erre utal szerinte az is, hogy görög földön jelenleg semmi adat nincs még a prekeramikum és a megelőző mezolithikum közötti esetleges kapcsolatra. Részben azért, mert Argissa magulan a két réteget steril áradásos réteg választja el egymástól, amely ugyan nem feltétlenül jelent hosszú időt, viszont tipológiai kapcsolat sem bizonyítható. Ebben az összfüggésben számunkra érdekes az a megállapítása, hogy Jugoszlávia, Románia és Magyarország a görögországihoz hasonló prekerámikus kultúrával rendelkezik, amelynek keltezése is hasonló. Úgy tűnik azonban, hogy ez V. Milojcic elsietett, illetve legalábbis hazánk szempontjából egyelőre még hipotézisként sem felvethető elgondolásából ered. A helyi, legkorábbi, kerámiát már ismerő népesség autochton voltát valószínűleg mindennél jobban bizonyítja, hogy a három thesszáliai prekerámiás réteg fölött mindenütt ott a legkorábbi kerámia. Igaz viszont, hogy a kőeszközanyaga teljesen különbözik az előzőtől. Másokkal szemben Weinberg rámutat, hogy a kontinuitás megszakadásának bizonyítékai egyelőre erősebbek, mint a folyamatos kifejlődéséi. Valószínű azonban, hogy Weinbergnek ezzel a megállapításával a vita még korántsem zárult le. Az a tény, hogy a kerámia mint import jelenik meg először Thesszaliaban, Weinberg mellett szól, és az is, hogy az új korszak telepeinek a száma sokkal nagyobb, mint a prekeramikumé. Sőt, egyes prekerámikus telepeken az „újonnak jöttek" még talajegyengetést is végeznek Egyelőre jó megoldásnak kínálkozik tehát az a megállapítás, hogy a település folytonos ugyan, de kulturális folyamatosságról szó sem lehet. A kerámiát ismerő neolithikum települései már igen gyakoriak, és egész Görögországból ismertek, Makedoniától Messeniáig. A kerámiát már ismerő neolithikumot Weinberg végeredményben egységes időszaknak tartja, és három egységre bontja; a korai, középső (= Sesklo = Thesszália A) és késői (= Thesszália B) szakaszra. A korai neolithikum különösen a keleti partokon a völgyekben lép fel, tehát a tenger felé orientálódik, ami összefüggésben állhat eredetével. Egyes periódusait éles, törésszerű események választják el, bár 1. és 2. szakaszát csak a festés fellépése választja el tipológiailag. A korai neolithikum 3. szakasza a Presesklo — Vorsesklo fázis, azaz a Körös kultúra időszaka. Weinberg szerint ebben az időben a thesszáliai festett kerámia fejlődése hirtelen megszakad, és különösen Thesszália északi felében egy monochrom, barbotin-díszes áru jelenik meg, ugyanakkor jelentősen esik az idolok színvonala. A behatoló népesség nyomai észak, Makedónia és Jugoszlávia felé mutatnak, onnan érkezhettek. Ez a leletanyag jelenti egyben Középgörögország nyugati részének legkorábbi ismert neolithikus anyagát. A behatolás Középgörögország más részein és délen 281